|Tapasztalatlan| [[Oikawa X Reader]] ✔️

❶.ℝé𝕤𝕫

-Tudod, el fogsz késni, ha továbbra is csak a szobádban ülsz és-Nyitott be szobámba egyetlen bátyám, aki mikor megpillantott az ágyamon fekve, egy könyvvel a kezemben, csak sóhajtott.-Próbálj meg nem elkésni az első napodon.

Némán bólintottam, hiszen -bár agyamig valamennyire eljutottak a szavai- teljesen máshol jártam. Ahogy a sorokat olvastam a képzeletemben egy teljesen új világ tárult elém, ahol a két szereplő romantikus helyzetét figyelhettem, párbeszédeiket pedig szinte már hallottam.

De úgy látszik, nem volt jó ötlet bele kezdeni ebbe az új fejezetbe tíz perccel indulás előtt, ugyanis mikor karórámra pillantottam, az mérgesen hányta szememre, hogy bizony húsz perces késésben vagyok.

-JÉZUSOM!-Ezzel a csatakiáltással magamra kaptam szürkés, kissé kopottas iskolatáskámat, s lefutottam a földszintre hogy lábamra csaphassam cipőimet is, melyek az ajtó mellett, a sarokban gubbasztottak.

Miközben a fűzőfel szerencsétlenkedtem, megéreztem magamon egy tekintetet, a pulzusom pedig az egekbe szökött az idegességtől.

-Oh, csak nem késésben vagy?-Vigyorgott rám Gouta elégedetten, mert ő már előre tudta, hogy olvasásmániám miatt nem fogok elindulni időben.

-Kuss!-Ennyit szóltam hozzá, a következő pillanatban fivérem már csak hült helyemet találhatta, s az ajtó hatalmas csattanását hallhatta.

A hideg levegő kissé meglepő volt számomra, hiszen tegnap még bőven húsz fok felett volt a hőmérséklet, de hosszabb ideig nem álhattam meg, hogy ezen gondolkodjak, ugyanis öt percem volt beérni az évnyitóra, mely az udvaron zajlott le, mint eddig minden évben, sulis esztendeim alatt. A járda csúszós, kissé csatakos felszínén hatalmas koppanással futottam végig egészen addig a másodpercig, míg iskolám szemeim látóterébe nem került.

"Van még két percem."-Állapítottam meg magamban miután órámra pillantottam, immár egy kicsit nyugodtabb tempóban haladtam a hatalmas helyre, ahol majd még állhatok egy órát, társaimmal egyetemben.

-Sziasztok!-Intettem barátaimnak mikor nagy nehézségek árán megtaláltam a helyet, ahol az osztályunk állni fog, s mikor végre felfigyeltek rám, óriási vigyor terült szét arcukon. Persze ennek következtében én sem tudtam már visszatartani mosolygásomat.

-Hozod a formádat, [Név].-Ruby, egyedüli gyerekkori barátom kissé szeplős arcával találtam szembe magamat. Szavai egyáltalán nem voltak sértőek, sőt, ez a mondat már megszokottnak számított a kis csapatunknál, hiszen én voltam az egyedüli lány aki mindig késett mindenhonnan. Vagy fél perccel kezdés előtt ért oda a helyszínre, mint most.

Hirtelen egy mikrofon sípolása szelte ketté a beszélgetések menetét, mely után pár másodperces csend keletkezett a nagy embertömegben. Mindenki a hang irányába nézett, ahol az igazgató szigorú tekintettel méregetett egyes diákokat, akik még ezután is sugdolóztak. Ujjai között erősen tartotta az éjfekete tárgyat, s miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem beszélget, belekezdett szokásos mondókájába, amit mi hatalmas sóhajjal reagáltunk le.

"Elkezdődött."

Az osztálytermünk a harmadik emeleten volt. Senki sem lelkendezett e hír hallatán, hiszen ez azt jelentette,hogy nap-mint nap meg kellett másznunk ezt a lépcsősört, ami valljuk be, egy kimerítő testnevelés óra után nem a legtetszetősebb dolog. De hát mit volt mit tenni?

-Előre érzem, hogy ez az év más lesz.-Motyogta mellettem Ruby, mire kérdően ránéztem.

-Persze, hogy más. Elsősök vagyunk egy új iskolában, nem is lesz ugyanaz mint az előző.-Hallottam meg mögöttem Amy hangját, aki felháborodott hangszínét most még feljebb vitte, hogy barátnőm tisztán és érthetően hallhassa szavait.

Négy szinte örökké tartó osztályfőnöki óra után úgy döntöttek a tanárok, hogy elengednek minket. A legtöbb diák egyből el is húzott az épület falai közül, köztük az összes barátom is, így egyedül maradtam az üres folyosókon, mivel én úgy döntöttem, hogy még bent maradok és kicsit körbenézek. Elvégre is három évig itt leszek, nem szeretnék még véletlenül se eltévedni.

Az épület tiszta volt, néhol túlságosan is, s szinte minden második szekrényen volt valami plakátolt papírdarab, mely az iskola klubjait hírdette bátorítóan. A legtöbbön átsiklott a szemem, mintha nem is lett volna ott semmi, de az utolsóhoz kicsit közelebb lépdestem. Ismerős szavak körvonalazódtak ki a hófehér papíron, s minél közelebb lépdeltem az azt tartó, egyetlen fakóbb színű szekrényhez, annál jobban dobogott a szívem.

"Röplabda"-Túlságosan is sokat mondott ez az egyetlen szó nekem. Megannyi jelentéssel bírt ez számomra, olyan emlékekkel teli-s tele, melyekre nem akartam emlékezni. Egy a fejemben felvillanó, ismerős képsorozat hatása miatt elkaptam szemeimet a szövegről, s inkább odébb mentem, hogy még véletlenül se tévedjen rá újból tekintetem.

Mivel hazamenni még nem szerettem volna, bementem a termünkbe s leültem egy, az ablak melletti pad székére, onnan figyelve a kinti tájat. Néha, mikor túlságosan is nagy csend volt, és mindenemmel a beszűrődő zajokra figyeltem hallhattam a tornatermekben levő labdák pattanását.

Egy ideig még némán üldögéltem, végül fél szemmel belepillantottam a táskámba, mely teljesen ki volt cipzározva, így megláthattam a még reggelről elkezdett könyvemet. Elmosolyodtam és minden további nélkül előszedtem, hogy aztán újból elbújhasssak saját kis világomban.