|Tapasztalatlan| [[Oikawa X Reader]] ✔️

❷.ℝé𝕤𝕫

Kereken négy órát mutatott a falon levő, hófehér keretezéső óra, mikor hosszabb kihagyás után ránéztem. Mivel túl sokat nem akartam már az iskolában maradni, úgy terveztem hogy hazafelé veszem az irányt. Becsuktam a vaskos könyvet és lendületből be is dobtam táskámba, melyet röviden ezután vállamra kaptam és elindultam lefelé, a hosszúkás lépcsősorokon.

Az udvar kihalt volt, mint alig néhány órával ezelőtt, mikor a kissé piszkos üvegen keresztül legeltettem a felszínén tekintetemet. Egy pillanat erejéig a tornatermek felé kaptam fejemet, ahonnan még mindig hallatszódott pár csattanás, habár mostmár koránt sem olyan intenzíven, mint két órával ezelőtt.

Sőt, meg tudtam volna állapítani, hogy csak egy labda játszmáját hallgattam az imént.

Akaratlanul is kíváncsi lettem, hiszen egy kemény edzés után nem sok ember szokott maradni még plusz órákat gyakorolni, talán csak olyasvalakik, akiknek nem volt elég egy napra az a másfél-két óra játszma, ígyhát lassan, de a hang irányába lépdeltem, gondolataimban próbálva kitalálni ki lehet az, aki még ilyenkor is bent van.

Mikor bepillantottam nem láttam mást, csak egy mogyoróbarna hajkoronát. Mivel hátulról volt, csak egy hatalmas számot láttam hófehér-illetve ciánkék pólóján, rajta egyetlen egy vezetéknévvel: "Oikawa."

Összeráncoltam szemöldökömet. Nagyon is ismerős volt számomra ez a név, de ha nagyon akartam volna, se tudtam volna megmondani ki lehetett ez a személy. Annyi volt egyenlőre biztos számomra, hogy itt van,-szinte előttem- és edz.

Egy hatalmasabb csattanás után a labda egy kecses ívvel kirepült az ablakon, miliméterekkel a fejem mellett. Szemem sarkából még pont elkaptam a golyó alakú tárgy színeit, melyekről felismertem, hogy röplabda volt.

Azonnal beharaptam alsó ajkamat, és inkább úgy döntöttem, hogy eltűzök innen, de ez a tervem pont abban a percben hiúsult meg, mikor valaki megkocogtatta a vállamat.

Mikor felnéztem, egy barnás szempárral találkoztak az íriszeim, melyek egyszerre voltak idegesítően és kedvesen csillogók számomra. Kissé negédes mosollyal fordult felém, kezét felém tartva, de nem abban a pozicióban hogy azt higyjem, be akar mutatkozni.

Értetlen tekintetem láttán a fiú is összezavarodott, bal karját tarkójához emelte, és így vigyorgott rám-Ohh..Nem autogrammot akarsz? Netán egy képet?

Mindenre számítottam, csak erre nem. Ott, abban a helyzetben úgy éreztem, hogy képes lettem volna leköpni az illetőt, ugyanis utáltam az ilyen beképzelt embereket. De végül csak megforgattam a szemeimet és minden szó nélkül elsétáltam onnan jelezve ezzel az "idegennek",hogy most hagyjon békén.

De úgy látszik, nem értette meg néma kérésemet, halkan utánam jött és végül becsúszott elém, ugyanazzal az idegesítő mosollyal az arcán.

-Hééhé, nem akarok én rosszban lenni egyetlen egy rajongómmal sem! Már pedig rajtad látom, hogy mérges vagy.Szóvaal...Béke?-Ez alkalommal már ujjait is kinyújtotta felém, arra várakozva, hogy belecsúsztassam enyéimet, de megráztam fejemet.

-Egy. Nem vagyok a rajongód, azt sem tudom ki a fene vagy, ugyanis még életemben nem láttalak. Kettő. Igen mérges vagyok mert már bánom, hogy nem mentem előbb haza, mert akkor nem találkoztam volna egy ilyen beképzelt sráccal.-Azzal rá mosolyogtam és otthagytam, a kissé lesokkolódott Oikawát.

"Micsoda egy..."-Puffogtam magamban egész hazautam alatt, és mérgemben arrébb rúgtam egy, az utamat "akadályozó" követ, mely pár méter gurulás után leesett egy csatornába. 

Halkan, óvatosan nyitottam ki a bejárati ajtót, és körbenéztem az előszobában, de sehol sem láttam testvéremet. Ilyenkor mindig aludni szokott, szóval nem is lepődtem meg különösebben, s mivel most az egyszer tiszteletben tartottam szundítási szándékát, próbáltam nem túl nagy zajt csapni cuccaim levetésével. De nem jártam sikerrel mivel bátyjám rögtön azután, hogy levettem cipőimet kijött a szobájából full kócosan, ásítozva.

-Na mi van, álomszuszék?-Vigyorogtam rá mikor végignéztem rajta.-Nem nézel ki valami jól.

-Ja, tudod fél órát csúszott a szokásos alvási időpontom, miután annyit vártam rád, drága hugicám...-Morogta fél szemmel rám pillantva, mondandója hallatán félrebillentettem fejemet.

Érdeklődően néztem rá-Miért vártál rám?

-Mert nem gondoltam volna, hogy fél öt előtt haza se jössz?-Mutatott fel maga fölé, ahol a falióránk kattogott.-Mellesleg azért is, mert anya üzenet hagyott, azt mondta mikor hazajössz adjam át neked is.

-Oooké...Gondolom megint valami üzleti úton lesz pár hétig.-Vontam meg vállaimat és megfordulva a konyha felé vettem az irányt, az előszobai tükörből pedig láthattam,hogy Gouta bólogatni kezdett, kissé szomorkás arckifejezéssel.

Nem szerettük ezt a témát. Édesanykánt túl kevésszer volt itthon, velünk, ezt pedig mi gyűlöltük. Persze, tiszteletben tartottuk hogy ez a munkája, s hogy ezt értünk teszi, de sokszor tényleg nagyon fáj a hiánya, még akkor is ha gyakran hív fel bennünket, és halljuk a hangját.

-Csinálok vacsorát, mit szólsz?-Fordultam vissza testvérem felé halvány mosollyal. Ő csak némán bólintott egyet, ezzel újból kissé letörve a hangulatot, engem pedig arra sarkalva,hogy odamenjek hozzá és szorosan megöleljem, mely rögtön meg is történt miután kigondoltam.

-Héé...-Szólalt fel végre-Jó.Kösz.

Hátra nyúlt hozzám, és megveregette a vállamat. Gouta sosem volt az az "ölelkezős" típus, ezért is reagál mindig így mikor karjaimba zárom, de ezzel legalább mindig elérek egy halvány mosolyt tőle, ami most is ott volt arcán.