|Tapasztalatlan| [[Oikawa X Reader]] ✔️

❶⓿.ℝé𝕤𝕫

//Reader szemszöge//

Másodpercekig szemeztem az előttem álló fiúval, akinek tekintete egészen a lelkemig próbált hatolni. Egy vonallá préseltem ajkaimat, s belülről már egy konkrét háborút vívtam magammal, hogy ne kezdjek el Oikawa szemei előtt elpirulni. Nem tudom, hogy tervem sikerrel járt-e, de valószínűleg nem, mivel azt vettem észre, hogy a barna hajú egyszer csak elneveti magát.

-Még mindig édes, amikor zavarban vagy.-Mosolyodott el, majd szorosabbra fűzte ujjait az enyéimmel, aminek hatására a fejem még az eddiginél is vörösebb lett.

-Hagyd abba ezt.-Motyogtam mire kérdőn felhúzta az egyik szemöldökét. Válaszként csak lassan kicsúsztattam kezemet az övé közül és most én kezdeményeztem szemkontaktust-Én nem vagyok az a lány, akivel úgy bánhatsz, akkor akarsz...

A meglepődöttségtől eltátotta a száját, de be kellett hogy valljam, tényleg így éreztem ebben a pillanatban. Mintha csak játszadozni akarna velem, véletlenszerű pillanatokban kulcsolja össze az ujjainkat, és úgy csinál, mintha már lenne köztünk valami. Ez nekem elég rossz jel arra, hogy mit is akar tőlem, márpedig én nem akarok vele semmit.

"Aha, beszélt be magadnak, [Név]."

-I...Inkább menjünk, jó?-Vettem egy mély levegőt és a továbbiakban próbáltam nem arra gondolni, hogy a fiú most mit is érezhet. Mert valljuk be, bűntudatom volt. De nem értettem, miért.

-Mire szeretnél először felszállni?

-Legyen mondjuk...

///////

Az egész délutánunkat ott töltöttük. Nem sok ember járkált már estefele ebben a vidámparkban, így nyugodtan kiélvezhettük azt, hogy ezzel együtt nem volt akkora tömeg, és szinte az egész terület csendes volt. A kezdeti fagyos hangulatot kezdtük felolvasztani magunk között, aminek őszintén kezdtem örülni, hiába gondoltam mégis úgy, hogy teljesen jogos volt az, amit mondtam. Nem akartam vele rosszban lenni.
Már bőven elmúlott este nyolc óra, amikor megpillantottuk a vidámpark egyik legszebb dolgát, mégpedig a kivilágított óriáskereket. Míg az én szemem félelmet kezdett el tükrözni, úgy vettem észre, hogy a fiú tekintete tele lett kíváncsisággal, és érdeklődéssel. Ekkor odafordult hozzám.

-Felülünk?

-Nem tudom...É-én...-Szemeim Oikawa és a hatalmas kerék között cikázott, s valószínű, hogy a mogyoróbarna szemú észrevette félelmemet, amit az óriáskerék felé intéztem, mert lassan odanyújtotta felém a kezét.

-Szeretném, ha kipróbálnánk, ha félsz, akkor majd átölellek.-Mosolyodott el lágyan. Ez nem az a tipikus, sulibeli "nagyarc vagyok" vigyor volt, sokkal inkább egy amolyan "bízz bennem" féle volt.

A szívem elkezdett a torkomban dobogni, az agyam folyamatosan egy dolgot dúdolt a fejembe "Ne menj bele! Ne menj bele!"
A szívem viszont teljesen mást mondott."Menj bele!" 

S mielőtt még átgondolhattam volna a dolgokat, már a fiú kezébe fontam az ujjaimat. 

Oikawa megkönnyebbülten nézett rám, majd lassan elvezetett engem a bejáratig, ahonnan már csak pár lépés választott el attól, hogy percek múlva a magasban legyek.

Még egyszer ránéztem, de ő bíztatóan átkarolta egyik kezével a derekamat, s szorosan közelebb vont magához. Így tettük meg azt a maradék pár lépést, de mikor beültünk a kavinba, amiben elkezdtek feljebb vinni minket, a maradék önbizalmam is elszállt, és lábaim remegni kezdtek.

-Sssh..-Kezdett el nyugtatgatni, s immáron a keze,-mely eddig derekamon volt- most a vállamat simogatta.-Itt vagyok veled, nem lesz baj. Okés?-Államnál fogva emelte felejbb fejemet, hogy tekintetünk találkozzon. Kérdő, s egyben bizalmamat kérő tekintete egyszerűen megbabonázott, mintha egy teljesen más személyt ismertem volna meg ezalatt a néhány óra alatt, amíg csak kettesben voltunk.-Bízz bennem, [Név].

Néhány másodpercig haboztam, végül ajkaimat eltátottam egymástól, s lassan utat adtam hangomnak:-Re...Rendben.

Közelebb vont magához, s pár percig itt ültünk. A rettegésem kezdett elveszni, aminek kimondottan örültem, hisz így végre kezdtem élvezni azt, hogy egy ilyenen ülhetek, nem pedig sírva fakadok, mint ahogy azt gyerekkoromban tettem mindig. 

-Ki mersz nézni?-Szólalt meg hirtelen, mire ráemeltem tekintetem. Lassan bólintottam, s ekkor -mivel ő ült az ablak közelében-, kicsit arrébb csúszott,hogy megszemlélhessem a kilátást.

Az éjszakának köszönhetően minden város fénye látható volt. Elmosolyodva meredtem a tájra, de fél percig se bírtam ki, hogy ne szólaljak meg. Akkor is csak egy szót tudtam kinyögni:-Csodálatos...

Éreztem magamon Oikawa tekintetét, így lassan odafordultam felé. Közelebb húzódott hozzám olyan lassan, hogy szinte észre sem vettem közeledtét, de már csak annyit érzékeltem, hogy ajkai lassan, gyengéden súrolják az én arcomat. 

-Köszönöm, hogy eljöttél velem.-Suttogta fülembe.