|Tapasztalatlan| [[Oikawa X Reader]] ✔️

❶❸.ℝé𝕤𝕫

Mikor hazaértem, és a telefonom rácsatlakozott a házunk wifijére, automatikusan rezegni kezdett a sok üzenettől és értesítéstől, amit kaptam. Egyből előkaptam a zsebemben levő készüléket és olvastam el a különböző oldalakról jött értesítéseimet, majd azután tekintetem rátért a messengerben kapott üzeneteimre.

Mind-mind egyetlen egy embertől jött, mégpedig a barna hajú fiútól, aki elől az imént elfutottam. Amint megláttam képernyőmön az előugró ablakát, gyomrom görcsbe rándult s ezzel egyi dőben mégis pillangók kezdtek szállingózni benne, arcom pedig halványan elpirult.

Oikawa: Miért mentél el? :(

Oikawa: Csináltam valamit? Haragszol?

Oikawa: [Név]-chan válaszolj!

Megesett rajta a szívem, mégsem engedhettem meg magamnak, hogy válaszoljak neki. Próbáltam tudomást sem venni róla, s ez addig fajult, amíg nem kaptam újbóli 20 üzenetet, ugyanattól az embertől persze. Sóhajtottam egyet de nem néztem újra mobilomra, így is eléggé fájt az, hogy nem beszélhetek vele. Inkább előkaptam egy régen olvasott könyvemet, elhelyezkedtem a lehető legkényelmesebb pózomba a nappali egyik fotelébe, és lenémítottam a telefonomat.

Már kereken három órája bújtam megállás nélkül a lapokat, mikor valaki kopogott. Ekkor jutott csak eszembe, hogy azóta nem találkoztam Goutával mióta elmentem itthonról, márpedig szinte mindig itt van, mikor hazaérek, s ha nem lenne akkor is szól nekem előre. "Biztos most jött haza.."

Mikor azonban kinyitottam az ajtót, egy teljesen másik személlyel találtam szembe magamat. A mogyoróbarna szempár szinte lyukat égetett a lelkembe, a szívem pedig a torkomban dobogott a nem várt tekintettől, s annak mélységétől. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szememet.

-M-mit keresel i-itt?-Dadogtam, fejben pedig jól arcon csaptam magam határozatlanságom miatt. "Így nem fog komolyan venni, [Név]!"

-Nem válaszoltál az üzenetekre. Mi a baj?-Hangja komoly volt, szemei az őszinte szomorúságot tükrözték, ami egy kés volt a szívembe. Olyan volt, mint egy kisfiú aki nem tudja miért szídták le...

-Sajnálom de...De...Nem lehet ezt-S ezzel egy időben becsuktam volna az ajtót, ha a kint álló fiúnak a lába ezt meg nem akadályozta volna.

-Mit nem lehet?

-Ezt!-És kétségbeesetten kettőnkre mutattam. A tekintetem kezdett elhomályosulni, amint realizáltam mennyire is bunkó lehetek most. Szegény Oikawa...-F-figyelj...Én sajnálom de...

-Értem.-Vágott közbe, mikor felnéztem pedig azt kívántam, bár ne tettem volna. A tekintete teljesen üres volt, arcán csak egy szomorú mosoly volt látható.-Nem kellett volna ennyire erőltetnem a randit...Nem is tekintesz rám úgy, igaz?

-N-nem! Mármint...Oikawa...-Nagy levegőt vettem, de csak szaggatottan tudtam kifújni a visszatartott könnyeim miatt-É-én úgy...Tekintek rád de...Ezt nem lehet.

-Miért nem?-Hangja most mintha még elkeseredettebben csengett volna fejemben, s az első könnyem ebben a percben tört utat magának. Oikawa a lehető leggyorsabban odalépett hozzám, és rögtön letörölte a kósza, sós cseppet.

Lejjebb hajolt hozzám, egészen az ajkamig, szinte éreztem lassú, mély lélegzet vételeit. Éreztem magamon a tekintetét, mely egyik percben szemeim és az ajkaim között cikázott. Másik kezét lassan, gyengéden összekulcsolta az én tenyeremmel. Lehunytam szemeimet, s még egyszer, utoljára, kifújtam a levegőt, majd összeszedtem gondolataimat.

-Te...Tudom, milyen vagy...-Értetlen tekintettel nézett újból szemeimbe-Nem szeretném, ha...Ha én csak egy játék lennél számodra...Félek, hogy...Csak úgy tekintesz rám...-Beharaptam alsó ajkamat. A szívem ezerrel dobogott, a mellkasomban szúró érzés keletkezett szavaim hatására, de muszáj volt kimondanom. -A testvérem megtiltotta, hogy találkozzak veled....De ezután az én fejemben is tovább nőtt ez az egész...Rettegek mert, tudom hogy igaza van...

-Miből gondolod ezt?-Ajkai súrolták az enyéimet, hangjából éreztem, hogy szomorú és csalódott, amiért ilyenekben hiszek.

-Tudod, s-sok könyvet olvastam, ilyen fiúkról, mint te. Miért lennél más?...

-Mert én valódi vagyok. És nem játékszert akarok, hanem egy lányt, akit szerethetek. -Szavaitól még hevesebben kezdett el dobogni a szívem, a könnyeim kezdtek felszáradni arcomról. -És tudod, azt hiszem megtaláltam azt, akit eddig kerestem.

-I-igen?...

Némán bólintott, s a következő pillanatban már ajkai lágyan értek hozzá az enyéimhez. Ösztönösen lehunytam szemeimet, s átadtam magamat életem legelső csókjának, amit attól a fiútól kaptam, akit szeretek.

Egy pillanatra elváltunk egymástól, s mélyen a másik szemébe néztünk. Mint mindig, most is ugyanúgy beszippantott a szemeinek mélysége, de egyáltalán nem bántam. Félve ugyan, de közelebb hajoltam a fiúhoz és nyomta ajkaira egy puszit, amit ő egy mosollyal díjazott.

-Szeretlek, [Név]-chan.

-Én is szeretlek, Oikawa.

Az ajtó ekkor viszont hirtelen kicsapódott, és az eddigi, kellemes csend egy pillanat alatt változott át jeges némasággá. Gouta mindkettőnkkel farkasszemet nézett, értetlen tekintettel méregette az előttem álló Oikawát, majd mérgesen újból rám nézett. Az eddigi szótlanságot dühtől izzadó szavai szaggatták szét:-[Név] mit mondtam neked, hm?!