Vigyázz mit kívánsz!

Jules...

Mintha egy tornádóba kerültem volna. A gyomrom felugrott a torkomba miközbe erősen szorítottam Nick kezét. Szerintem el is tört pár ujja. Aztán hirtelen vége lett. A padlón találtam magam és nem sokkal később Nick érkezett meg rám.
-Elegáns belépő -hallottunk egy derűs hangot.
-Szia Mark -köszönt Nick miközbe felállt és engem is felsegített. Zavartan pislogva hordoztam körbe a tekintetem majd ránéztem Markra. A tekintete érdeklődve söpört végig rajtam.
-Ez egy kislány -szólalt meg végül.
-Héé állj le oké? -morogta Nick és közelebb vont magához. -Nagyon jól tudod, hogy mi történt pontosan -tette hozzá.
-Szia Mark -köszöntem halkan.
-Szia -köszönt vissza.
-Öö...Evelin vagyok -nyújtottam felé a kezem.
-Aha nagyon örülök Evelin -rázta meg a kezem. Egy ideig mindannyian hallgattunk aztán egy nő lépett be a
szobába. Mikor észrevett engem megtorpant majd a tekintete tágra nyílt és hozzám sietve a karjába zárt.
-Emma te vagy az -suttogta boldogan. -Ohh.., hogy mennyire hiányoztál -szorított magához. Meglepetten álltam az ölelésébe majd ellazultam és a vállára hajtottam a fejem. Éreztem, hogy egykor régen mi nagyon közel álltunk egymáshoz.
-Christina te felismerted? -törte meg a csendet Mark.
-Hát persze, hogy fel ismertem. Kicsit megváltozott, de az ember csak fel ismeri a legjobb barátját -engedett el Christina majd megállt Mark mellett.
-Anyu apu -szaladt be ekkor egy kislány. Hosszú fekete haja volt ami most be volt fonva. Ahogy megláttam rögtön éreztem, hogy kedvelni fogom őt
-Drágám köszönj szépen a vendégeknek -szólt rá Mark.
-Szia -mosolyogtam a kislányra.
-Csókolom -köszönt vissza félénk mosolyal.
-Ugyan nem vagyok én olyan öreg, nyugodtan mondd nekem azt, hogy szia -nevettem el magam halkan. Nick mellettem állt és mosolyogva figyelt.
-Nick gyere beszélgessünk -hívta Mark. Nick habozva nézett rám.
-Menj nyugodtan én elleszek -küldtem.
-Biztos? -nézett a szemembe kétkedve.
-Igen biztos -bólintottam mire ő is bólintott majd hozzám hajolt és egy gyors puszit nyomott az arcomra aztán követte Markot.
-Gyere üljünk le -intett Christina a kanapék felé. Leültem, ő is leült velem szembe a kislány pedig az ölébe vette.
-Szóval te és Mark? -kérdeztem csakhogy beszéljünk valamiről.
-Igen, de remélem nem baj -nézett vissza rám ijedten.
-Már miért lenne baj? -szaladt magasba a szemöldököm.
-Hát izé nem tudom. Mindegy nem érdekes -nevette el magát zavartan. -Hiányoztál -nézett a szemembe.
-Sajnálom, de nem emlékszem, de te is hiányoztál nekem -sütöttem le a szemem zavartan.
-Mesélj egy kicsit. Mi csináltál eddig? Milyen volt az életed? -kíváncsiskodott. Eszembe jutott apu, Roli meg a többiek.
-Nagyon rossz -motyogtam végül. Christina aggódó arcal nézett rám és várta, hogy folytassam, de nem mondtam többet. Ennél nem tudtam többet mondani, nem ment.

A parton voltam és a lábamat a tenger vize lágyan nyaldosta. Nem sokkal később Nick állt meg mellettem. Nem szólt semmit csak állt mellettem és ő is a tenger bámulta. A tekintetem ekkor arra a helyre vándorolt ahol Juliannal voltam abban az emlékben. Azt amit akkor éreztem most is érzem csak nem Julian hanem Nick iránt. A tekintetem visszavándorolt Nick arcára majd a kezébe fűztem a kezem. Felém fordította a fejét majd lenézett a kezünkre és halványan elmosolyodott.
-Vissza menjünk? -kérdezte halkan.
-Igen. Találkozni szeretnék Juliannal -bólintottam. Kéz a kézben sétáltunk vissza az Intézethez. Beléptünk majd felsétáltunk a lépcsőn. Nick megállt az egyik ajtó előtt.
-Itt leszek kint ha kellek -nézett a szemembe és nagy nehezen elengedte a kezem.
-Nick ő csak Julian -suttogtam.
-Igen, de ő már nem az a fiatal fiú aki az emlékeidbe él -húzta el a száját.
-Tudom -bólintottam majd lábujjhegyre álltam és egy csókot nyomtam a szájára aztán bekopogtam az ajtón és beléptem.

Becsuktam magam mögött az ajtót majd körbe néztem. Egy olyan szobába voltam ami tele volt festményekkel. Minden festményről Emma nézett vissza rám. Vagyis én magam. Az ablaknál egy magas barna hajú férfi állt nekem háttal.
-Julian? -kérdeztem bátortalanul.
-Úgy hívnak -válaszolta gorombán. Egy pillanatra megijedtem aztán össze szedtem magam és felé indultam.
-Julian szeretnék veled beszélni -álltam meg tőle pár lépésre.
-De én nem akarok veled beszélni -fordult meg hirtelen mire elállt a lélegzetem. Nicknek igaza volt egyáltalán nem hasonlított arra a Julianra akire én emlékesztem. Aki előttem állt az sokkal férfiasabb volt. Az arcát borosta takarta és az arcvonásai élesek voltak. Jóképű volt. De a szemei. A tekintete üres volt semmilyen érzelmet nem tükrözött. Belesajdult a szívem és éreztem, hogy a szemem könnybe lábad. Én tettem ezt vele. Miattam van ilyen állapotba. Julian engem fürkészett majd a szemembe nézett, de nem szólt semmit.
-Jules.
A hangom remegett ahogy kiejtettem a nevét az ő arca pedig eltorzult.
-Ne. Ne szólíts így -hunyta le szorosan a szemét.
-Jules én vagyok az Emma. Tudom, hogy nem hasonlítok rá -hadartam potyogó könnyekkel.
-Hazudsz  Emma nincs többé. Miattam halt meg az én hibám -mordult fel.
-Nem, nem a te hibád. Jules kérlek annyira sajnálom bocsáss meg nekem. Nem akartam ezt tenni -néztem rá a könnyeimen keresztül.
-De mégis megtetted -kiáltott rám hirtelen és az ő szeme is könnyes volt. -Egyik napról a másikra eltüntél egy szó nélkül. Itt hagytál engem mikor megigérted, hogy mindig velem leszel. Hiszen szerettelek csak téged szerettelek -csuklott el a hangja. Aztán ököllel belevert az egyik festménybe. Kővé dermedve álltam és figyeltem ahogy átadja magát a fájdalomnak. Minden felé széttépett festmények hevertek és a festék az egész szobát beborította. Jules pedig a szoba közepén állt aztán a földre roskadt és elsírta magát. A lábaim önkétlenül mozdultak. Térdre ereszkedtem előtte majd felemeltem a kezem és habozva megérintettem a haját. Összerezzent, de nem húzódott el. Néztem őt majd óvatosan átöleltem. Hosszú ideig nem mozdult majd hirtelen körémfonta a karját és magához szorított.
-Emma -zokogta miközbe belém kapaszkodott. -Gyere vissza hozzám. Gyere vissza.
Ezt ismételgette megállás nélkül. A szívem tele volt fájdalommal. Miért tettem ezt? Miért hagytam magára Juliant? Hisz olyan nagyszerű fiú. Vagyis most már férfi. Szorosan lehunytam a szemem majd a hajába fúrtam a fejem.
-Bocsáss meg -suttogtam.

Nick fél óra múlva lépett be Markal a nyomába. Julian időközbe elaludt és a feje az ölembe nyugodott. Nehezen akart megnyugodni, de végül álomba sírta magát. Mark szomorú arcal bámult az öccsére majd szétnézett a szobába.
-Hogy van? -ült le mellém Nick. Ránéztem majd szótlanul a nyakába fúrtam a fejem. Vigasztalólag fonta körém a karjait. Mark gyengéden megfogta az öccsét és áttámogatta a szobájába. Aztán mind lementünk a könyvtárba. Egyikünk se szólt. Christina és Mark a kanapén ültek. Mi pedig Nickel egy fotelbe. Igen az ölébe ültem, de szükségem volt a közelségére.
-Idióta vagyok -szólaltam meg halkan.
-Nem, nem vagy az -szóltak rám mindhárman.
-Fájdalmat okoztam neki -suttogtam. -A legrosszabb az, hogy....hogy...-kezdtem, de nem tudtam befejezni.
-Mint tudjuk. Túl fiatal vagy hozzá -bólintott Mark.
-Hidjétek el ha tehetném vele maradnék -szipogtam.
-Minden rendbe lesz -suttogta Nick mire ránéztem. A pillantásunk találkozott majd én lehunytam a szemem és a homlokának döntöttem a homlokom.