Álmomban már kívántalak

9. fejezet

Erik kipihenten ébredt, habár egyvalami zavarta, most nem álmodott vele. A hétfői nap folyamán kicsit közelebb kerültek egymáshoz, s el kellett ismernie, tényleg van valami abban a fiúban. Mikor látta félmeztelenül, ágyéka szinte sikoltani akart érte, ezért is várta, hogy vele fog álmodni. Szerette volna magához ölelni, megcsókolni, hozzásimulni, játékosan megharapdálni, kényeztetni, birtokba venni a testét...

Már meg se lepődött azon, hogy ilyen gondolatai támadtak. Próbálta szoktatni magát a melegség tényéhez, hogy az nem bűn, vagy istenkáromlás, hogy jogában van mindenkinek azt szeretni, akit akar, nemtől függetlenül. De tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű, hogy kiközösítik az ilyen embereket, mert nem értik őket, félnek tőlük, mintha leprásak lennének, s talán ő sem különbözne annyira, ha nem tapasztalná meg a tulajdon bőrén, hogy a saját neme iránt is lehet vonzódni.

Arra nem is gondolt, hogy Noel talán nem is fogadná a közeledését, hiszen barátnője van. Csak az járt a fejében, hogy meg akarja ismerni, többet akar tudni arról a fiúról, aki képes volt ennyire megváltoztatni őt.

Szünetekben nem mert odamenni hozzá. Két évig nem is figyelt rá, túl furcsa lett volna, ha hirtelenjében rátapad, mint egy pióca, s Noel folyton Annával beszélt. A nap végére kezdte ellepni a féltékenység. Amikor csak hátranézett, a lány beszélt Noelnek, szünetekben meg is ölelte, mosolygott rá, órákon összeértek a karjaik, s ez egyre jobban idegesítette. Az álmok után szinte magától értetődőnek vette, hogy a fiú hozzá tartozik, és nem máshoz. Nem is akart arra gondolni, hogy azok ketten miket csinálhatnak kettesben.

Utolsó óra után bevárta Noelt, akit épp Anna vonszolt maga után.

– Gyere már, nem akarom lekésni a vonatot! – nyaggatta.

– Jól van, na – sóhajtotta.

– Hé, Noel, ma nem maradsz kosarazni? – szólt oda a fiúnak, mire megtorpantak. Látta, hogy a lány arca megrándul, de úgy tűnt, nyugalmat tettet. Aztán Noel valamit odasúgott neki, mire Anna sóhajtott egyet, s egy ölelés után engedte csak el, majd elviharzott.

Ők voltak az elsők az öltözőben. Egyikük sem szólalt meg, rögtön vetkőzni kezdtek. Mikor Noel a cipőjét próbálta lehúzni, oldalra pillantott, s meglátta Erik félmeztelen testét, mely éppolyan kívánatos volt, mint álmaiban, aztán észrevette, hogy a fiú somolyogva figyeli. Zavarában megingott, akár egy éppen kivágott fa, s dőlni kezdett.

– Hé, hé, hé! – kapta el gyorsan. – Mondtam, hogy vigyázz jobban magadra! – sóhajtotta megkönnyebbülten, s először fel se figyelt arra, hogy egymáshoz simul félmeztelen testük, arcukat pedig csupán pár centi választja el. Aztán észrevette, hogy Noel egyre gyorsabban veszi a levegőt, szíve pedig őrült vágtába kezdett. A szemeibe nézett, s nem látott se félelmet, se undort. Éppúgy csillogtak, ahogy álmaiban. Szinte önkéntelenül hajolt felé, hogy ajkaik egyesülhessenek.

– És hallottátok, hogy Nati újra szabad? – szűrődött be a közeledő fiúk hangja, mire a varázs szertefoszlott, s Erik elengedte osztálytársát.

Noel lesütött szemekkel ült le, s végig a padlót bámulta, míg levette cipőjét. Osztálytársa tudta, miért. Meglátta rémült tekintetét, érezte, ahogy megborzong a fiúk hangjára. Ha egy szó nélkül jönnek be, annak beláthatatlan következményei lehettek volna.

Noel összegömbölyödve feküdt ágyán. Olyan jól indult a délután, s minden elromlott. Életében először került a fiúhoz olyan közel, mint álmaiban, s úgy látszott, ő is akarja a csókot, azt, ami már szinte csodaszámba ment, de a félelem, hogy észreveszik őket, a kép, mely befészkelte magát az elméjébe, hogy kiközösítik, s nem csak őt, de Eriket is, megrémisztette. Utána már nem tudott a szemébe nézni, az edzésen csak szerencsétlenkedett. Elsőként szaladt átöltözni, s futva ért el az állomásig.

Álmodozásaiban minden más volt, ott nem kellett félnie, úgy szerethette a fiút, ahogy ki nem mutathatta, szíve teljes egészével. De az élet más, benne nincs mindig happy end, nem lehetnek együtt mások előtt, nem sétálhatnak kézen fogva, nem kiálthatja világgá, mennyire szereti. És a legutolsó, amit akart, hogy Eriknek bántódása essen, akár testileg, akár lelkileg.

Szemét behunyta, s a fiúra gondolt.

– Erik – suttogta, majd felé sétált, s szorosan átölelte.

– Mi a baj? – kérdezte aggódva.

– Miért nem születtem lánynak? – motyogta.

– Hát ez meg miféle kérdés? – simította meg haját.

– Lánynak kellene lennem, mert akkor kikiabálhatnám a világba, mit érzek.

– És mit érzel?

Noel felnézett rá, szemeiben fájdalom csillogott, majd újból beletemette arcát a fiú mellkasába, s elmotyogta.

– Nem hallom – hajolt le, s a fülébe súgta, aztán felemelte állát, s ajkaira simult.

Miközben nyelveik táncra keltek, egy franciaágy jelent meg. Erik lassan hátradöntötte a fiút, majd felé térdepelt. Zihálva mélyedtek el egymás tekintetében, majd ujjaik önkéntelenül mozdultak, s vetkőztetni kezdték egymást.

Noel halkan felnyögött, mikor Erik ajkai hasfalát csókolták. Lágyan beletúrt a fiú mogyoróbarna hajába.

– Igazán kívánatos vagy – hallotta meg, mire kinyitotta szemeit, s vágytól izzó tekintet fogadta.

– Te is – pirult el.

– Sose kívántam még ennyire senkit – lehelt csókot minden porcikára, ahogy felfelé haladt.

– Én sem – motyogta.

– Akarlak – súgta a fülébe, s közben szorosan hozzásimult lent, hogy éreztesse, mennyire komolyan beszél.

– Én is... akarlak – suttogta, majd szenvedélyes csókban forrtak össze.

Erik keze egyre lejjebb csúszott, egészen a fiú nadrágjáig. Először csak azon keresztül simogatta, majd kigombolta, s alsójába nyúlt. Hirtelen elakadt Noel lélegzete, mikor marokra fogta őt.

– Sokszor csináltad már magadnak? – kérdezte a fiú, de ő lángoló arcát elfordította. – Szóval? – csókolta meg nyakát.

– Igen – motyogta.

– Kire gondoltál közben? – harapta meg játékosan.

– Ezek után még kérdezned kell? – zihálta.

– Rám? – mosolyodott el.

– Ez csak természetes – duzzogott –, hiszen sze...

Türümtüm-tüm-tüm, türümtüm-tüm-tüm. Noel szemei kipattantak az ismeretlen hangra. Gyorsan körbenézett a szobában, s meglátta, ahogy mobilja világít, s egy szörnyű dallamot játszik.

– Egyre jobban szeretem – morogta mérgesen, majd felállt, s megnézte, mi van vele. A képernyőn egy boríték villogott. Üzenet, de kitől? Senki nem tudta a számát, csak szülei, és Anna.

Mikor elolvasta az üzenetet, kedve lett volna a földhöz vágni a szerencsétlen telefont. Csupán mobilszolgáltatója írt, hogy üzletszabályzataik változni fognak. Miért kell ilyen hülyeségekkel bombázni épp őt? Visszarakta az asztalra, s lehuppant az ágyra, már nem volt hangulata tovább álmodozni. Pedig semmit sem kívánt jobban, mint hogy álmodozása a valóság legyen, s a valóság csak álom.