Álmomban már kívántalak

8. fejezet

Noel nem volt izgatott, legalábbis próbálta bebeszélni magának. A könyvre koncentrált, de akárhányszor belépett egy osztálytársa, azonnal felnézett, reménykedve, hogy Erik az.

– Khm, kicsit sem feltűnő, amit csinálsz – közölte Anna halkan.

– Tudom – sóhajtotta –, de fogalmam sincs, mire számítsak.

S ahogy ismét az ajtó felé pillantott, betoppant Erik. Kiegyensúlyozottabbnak tűnt, mint pénteken, ezt az is jelezte, hogy mikor észrevette őt, elmosolyodott. Hihetetlenül csodás pillanatnak tűnt, szíve őrült kalapálásba kezdett.

– Jacob hívja Bellát. Bella, jelentkezz! – csettintgetett szemei előtt Anna.

– Mondtam, hogy ne hívj így! – förmedt rá a lányra, s mire visszafordult, osztálytársa már eltűnt. – Láttad?

– Azt az isteni félmosolyt, amit feléd küldött? Hát persze.

– Álmodok? – suttogta szinte remegve, majd fájdalmában karjához kapott. – Ó, köszönöm – nézett a lányra mérgesen, aki csak legyintett.

– Szívesen.

És a nap egyre különösebb lett. Már nem ő volt az, aki Eriket figyelte, hanem a fiú figyelte őt. Órákon néha felpillantott, s észrevette, őt nézi, s ahelyett, hogy elfordította volna fejét, csak halványan elmosolyodott.

A testnevelés pedig vitte a pálmát. Az öltözőben inkább háttal állt a fiúnak, nehogy észrevegye, hogy sóvárogva nézi félmeztelen testét. Óra elején bemelegítettek, aztán a lányok rábeszélték Sanyi bácsit, hadd nézzék a fiúkat játék közben. Ő persze beadta a derekát. Aztán Erik odasietett hozzá, s halkan mondott neki valamit.

– Rendben! – kiáltotta. – Laci, Erik, válasszatok csapatot!

Ez furcsa volt, mert mindig Sanyi bácsi válogatta össze, hogy mindkét csapatba kerüljenek jók, és kevésbé jók is.

– Én Robit választom – szólt a szőke fiú.

– Én Noelt – mondta ki határozottan, mire a teremben megállt a levegő.

– Fiam, nem érünk rá napestig – szólt rá Sanyi bácsi, erre elindult Erik felé. A fiú boldogan mosolygott rá, ő pedig majd' szívrohamot kapott ettől.

Miután meglett a két csapat, s nekikészülődtek a játéknak, Erik odasúgott neki.

– Csak nyugi, menni fog! – veregette meg hátát.

Noel eszébe villant álmodozása, melyben Erik ellen játszott, de az, hogy mellette fog, ráadásul úgy, hogy a fiú maga választja ki, legmerészebb álmaiban sem jutott volna eszébe. Az izgalom befészkelte magát minden egyes porcikájába. Nem volt jó játékos, legtöbbször csak a padról figyelte társait. Ezért is volt furcsa, hogy most köztük lehet.

Jó tanuló volt, túl jó. Biztos volt benne, hogy a többiek strébernek csúfolják a háta mögött, pedig csak szeretett tanulni. Érdekesnek tartotta az élővilágot, a kísérletezést, az idegen nyelveket. Élvezte olvasni a költők verseit, vagy egy-egy jó krimit. A matekot pedig mindig hamar megértette, erről igazán nem tehetett. De talán ezek miatt sem keresték a társaságát, és egyetlen jó barátja is csak Anna volt. Ő pedig megelégedett ezzel. Valakinek mindig a háttérben kell maradnia, hogy mások kitűnhessenek. És ez a valaki Erik volt, na meg Laci, a két kosaras. Az osztály őket szerette, s nem őt, a kosarazás minden volt, míg a legjobb tanulónak lenni semmi.

A játék elkezdődött, s Erik azonnal neki passzolta a labdát, ő pedig dermedten állt, míg Robi a másik csapatból ki nem ragadta a kezei közül. Csapattársai szúrós tekintettel néztek rá, főleg azután, hogy Laci megszerezte az első pontot.