András, Erik apja, mosolyogva vezette be Violát a lakásba. Lesegítette kabátját, s a fogasra tette.
– Nem tudom, jó ötlet-e – bizonytalanodott el.
– De szeretném jobban megismerni – mondta a harmincas évei elején járó nő. – Ő az életed része, és talán én is az leszek – ölelte át.
– Már az vagy – csókolta meg. – Rendben van, megnézem a szobájában. Addig foglalj helyet! – ültette le a konyhában, majd Erikhez indult. Már tíz is elmúlt, ilyenkor sose aludt.
Az első kép, ami fogadta, ahogy fia egy fiút ölelve alszik.
– Ez meg mi a fene? – dörrent hangja, mire mindkettőnek kipattantak a szemei.
– Apa? – ült fel Erik, s megdörzsölte szemeit, nem álmodik-e. – Te meg hogy kerülsz ide?
– Ez az én lakásom – kiabálta dühösen. – Ezt meg mire véljem? – nézett Noelre, aki ijedten húzta a takarót fedetlen mellkasára. – Ne mondd, hogy...
– Mit, hogy meleg vagyok?
– Ki ne merd mondani még egyszer! – ordította. – Az én fiam nem lehet buzi! – lépett egyre közelebb, s úgy látszott, mérgében felképeli a fiút.
– Meg akarsz ütni? – nézett rá Erik lekicsinylően. – Hát ennyire nem jelentek neked semmit? A fiad vagyok, de ezt talán már rég elfelejtetted.
– Most meg miről beszélsz? – értetlenkedett.
– Hogy anya halála óta már alig foglalkozol velem – kiáltotta. – Végre van mellettem valaki, aki szeret, és boldoggá tesz, de te még ezt is tönkre akarod tenni? És mi van, ha meleg vagyok? Nem változtam semmit, csupán egy fiú a párom. Tényleg olyan nagy bűn ez? – kelt ki magából. – Nem az a lényeg, hogy boldog vagyok?
András megrökönyödve állt előtte, majd megfordult, s kiviharzott a szobából. Mindketten hallották, ahogy a konyha ajtaját bevágja, majd párat rúg bele.
– Sajnálom, hogy így kellett látnod – ült az asztalnál, s egy doboz sört iszogatott.
– Semmi baj – fogta meg Viola a férfi asztalon nyugvó kezét.
– Majdnem megütöttem – mondta halkan.
– Örökké bántad volna – simogatta.
– Elborult az agyam – sóhajtotta. – Az a fiú... – nem bírta folytatni.
– Elmondjak neked egy családi titkot? – nézett rá melegen. – Emlékszel a bátyámra?
– Aki ügyvéd?
– Igen – bólintott. – Mit gondolsz róla?
– Jóképű, művelt és megnyerő – ismerte be. – Igazából egy senkinek éreztem magam mellette – szűrte fogai között. – Nem értem, hogy miért nem nősült még... – ekkor elakadt. – Csak nem?
– De bizony – bólogatott. – Meleg.
– És ezt el tudtátok fogadni?
– Először nem – komorult el. – Apám kitagadta, mikor megtudta. Már húsz körül járt. Összeköltözött az akkori barátjával, és elvégezte az egyetemet. Mindent úgy ért el, hogy a családja nem volt mellette. Mikor édesapánk meghalt, azonnal hazajött. Anyánk zokogva ölelte át, s kérte, legyen újra a család tagja. Azt hiszem, az évek alatt belenyugodott a dologba, ahogy mi is, hiszen a testvérünk volt, semmi nem változtathatott ezen. Felnőtt ember volt, aki keményen dolgozott, segített, ahol csak tudott. Egy éve hazahozta karácsonyra a barátját.
YOU ARE READING
Álmomban már kívántalak
RomanceNoel két éve reménytelenül szerelmes osztálytársába, Erikbe, a kosárcsapat ünnepelt tagjába. Jól tudja, viszonzatlanok maradnak érzései, de folyton róla álmodozik, s a születésnapját követő napon furcsa dolog történik, a fiú felfigyel rá, s minden e...