Csak egy szikra kell!

4. fejezet

Nem szóltak egymáshoz, nem is akart velük foglalkozni, csak arra koncentrált, hogy biztonságos terepre vigye immáron mindhármójukat. Bár ha rajta múlt a dolog, a vörös hajút abban a pillanatban kipenderíti innen, ahogy a repülő földet ért. Nem volt szükségük potyautasra, főleg nem így, hogy nem tudta, mi az a rossz érzés, ami folyton elkapta, ahogy csak meglátta a nőt. Tudta, érezte, hogy valami nincs rendben, főleg azok után, ahogy kiütötte a barlangban!

Szabad kezével a homlokán simított végig, de nem érzett rajta semmilyen sérülést, így keze tovább siklott a nyakán át a tarkójára; de ugyanúgy semmi. Nem tudta elképzelni, hogy ez a vékonyka nő, hogy volt képes kiütni egy mozdulattal és nem csak ez volt a furcsa. Mégis, hogy tudta elvonszolni az Osprey-ig?! Emma nem segíthetett, ő még nagyon kicsi volt, az egész terhet a vörösnek kellett cipelnie és bár a háború kitörése miatt alig evett – akkor is a legtöbb ételt Emmának adta –, így is volt vagy hetvenöt-nyolcvan kiló. Összeráncolt szemöldökkel nézett ki az alatta elterülő tájra, s nagyot sóhajtva próbálta kitalálni, most hogyan tovább. Ha leszálltak, így vagy úgy, de ki fogja faggatni a nőt, nem ússza meg a vallatást. Ebben a világban ölsz vagy téged ölnek, ennyire egyszerű a tényállás.

Órákkal később, kimerülve tette le a gépet egy régen elhagyatott kisváros közelében. A gép kamerájának segítségével felmérte a terepet, volt ugyan egy-kettő élőhalott, de nem annyi, hogy később gondot okozhassanak. Finoman, szinte már kecsesen tette le a kerekeire a több tonnás repülőt, hogy az szépen lassan megálljon a földön, végül a rotorok ismerős zaja is alábbhagyott, már csak a kísérteties csend maradt. Mindig is gyűlölte ezt a csendet, soha nem tudhatta, mit hoz a holnap és ez volt a legőrjítőbb az egészben.

Levette a fejéről a fejhallgatót, a fegyverét kibiztosította, úgy sétált át a másik fülkébe, ahol Emma aludt a helyükön, míg a vörös az ajtótól nem messze ült a földön, úgy tűnt, mint aki elbóbiskolt. Nem szólt semmit, csak gyors és halk léptekkel a nőhöz sétált, a ruhájánál fogva rántotta fel a teljesen kábult vöröst, rácsapott a nyitó gombra, ami elhúzta a gép ajtaját és úgy lökte ki a lányt, hogy az nagyot nyekkenve hanyatt vágódott a poros földön. Leugrott mellé a földre, lábai körül szintén porzott a talaj, de jelenleg nem érdekelte semmi és senki. A fegyvert azonnal az ijedt alakra szegezte, úgy lépett oda hozzá.

– Gyerünk, hallgatlak! – szólt rá, miközben maga mögül meghallotta Emma kétségbeesett hangját. – Te ott maradsz! – kiáltott rá a kislányra, az megszeppenve nézte az ajtóból, de nem mozdult a gép fedélzetéről.

A vörös a földön csúszott egyre hátrébb tőle, de nem követte őt, nem volt szüksége rá; türelmesen várta, vajon mivel áll elő a potyautasuk. Most nem úgy tűnt, mintha az az erős nő lenne, akit a barlangban látott, inkább össze volt zavarodva.

– Teljesen elment az eszed, és ha a halottak idejönnek, mit csinálsz?!

– Nem vagyok hülye, ellenőriztem mindent! Szóval, ha itt hagyunk, akkor sem lesz bajod. És most, hallgatlak, várom a válaszokat, mert addig innen fel nem kelsz vagy ha igen, akkor mehetsz máshova!

Szavai keményen és durván szóltak, de nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy olyan valaki legyen Emma mellett rajta kívül, akiről nem tudott semmit és akitől volt miért tartania. Volt ebben a nőben valami, ami arra az éjszakára emlékeztette, amit jobb lett volna örökre elfelejtenie.

– Egyszerű ember vagyok, akárcsak te...

– Hazudsz! – Nem emelte meg a hangját, de így is érezte, hogy olyan volt ez a válasz, mintha pofon csapta volna a másikat. Maga mögül meghallotta Emma nyöszörgő hangját, hogy hátrébb lépett, egészen a gép ajtajáig. A fegyvert még mindig a nőre fogta, úgy fordult félig Emmához. – Mi az?