Csak egy szikra kell!

1. fejezet

A világ megszűnt régi formájában létezni.

– Emma, siess! – szólt oda a kislánynak, mire az barna szemeit ráemelte, végül bólintott a szavaira. Odalépett hozzá, megfogta a kezét, így indultak útnak. Ideje volt, hogy tovább lépjenek; különben a fertőzöttek elkapják kettejüket. A kezeiben érezte Emma apró kezét, ahogy az övébe kapaszkodik, tőle várja a támaszt. Már egy éve járták az országot, menekültek, hogy túléljék ezt a fertőt, eddig sikeresen.

– Ugye minden rendben lesz? – nézett fel rá Emma, arca félelmet, mégis valamilyen szintű határozottságot tükrözött. Mindig is magabiztos kislány volt, már akkor tudta, hogy erős, mikor megszületett. Szavaira csak bólintott, bár legbelül érezte, hogy ezzel hiú ábrándokba löki mindkettejüket, de ez már nem érdekelte. Túl kellett élniük, vigyáznia kellett Emmára, addig, ameddig csak teheti és erejéből telik. Nem kerülhet a kezükbe, ő soha!

– Induljunk! Eltettél mindent?

– Igen, bátyó! Ne kérdezd meg ötször – feleselt Emma, mégis apró mosoly bujkált az öt éves arcon. Kicsit kormos volt, néhol véres, bár valamennyire sikerült ezt letakarítani az arcáról; de ezt tette ez a környezet. Fejét csóválva indultak útnak a házból, hogy visszatérjenek a repülőhöz, amivel tovább állhatnak innen. Vállára akasztva már ott volt a gépfegyver, combjára csatolva pedig a pisztolya, ha a szükség úgy hozza, kéznél legyen; viszont nagyon remélte, hogy amíg eljutnak a félhomályban a gépig, addig nem lesz rá szükség. Feleslegesen nem akartak zajt kelteni, és ezt talán Emma tudta a legjobban. Gyorsan és halkan haladt mellette, végig fogta a kezét, miközben folyton a távolt fürkészte fertőzöttek után.

Minden annyira kísértetiesen csendes volt, sem madárcsicsergés, sem ugatás nem hallatszott sehonnan, az emberek eltűntek a környékről. Kiégett autók és egyéb járművek hevertek mindenhol az utcán, kiégett házak, halottak mindenfelé. Az oszladozó hullák bűze később ért csak el hozzájuk, még szerencse volt, hogy lassan beköszöntött a tél, így nem volt annyira nehéz ezt elviselni egy forró nyárhoz képest. Emma az arca elé tette pulóveres kezét, hogy megszüntesse a bűzt és valamennyire kapjon levegőt, miközben saját maga a fegyverrel a kezében haladt céltudatosan, míg másik kezével Emmát fogta. Nem volt hajlandó elengedni őt, azok után, amiken eddig keresztül mentek, soha nem fogja ezt megtenni.

– Harp. – Emma hangját alig hallotta, csak akkor eszmélt fel, mikor megrántotta finoman a kezét. Lenézett rá, aztán abba az irányba, amerre a kislány mutatott. A távolban fertőzöttek közeledtek, alig tudta kivenni őket, miközben azok prédát kerestek. Csendesen indultak tovább a másik irányba, a következő sarkon kikerülve őket. Nem kellett a felesleges hangzavar vagy egyéb más atrocitás. Emma végig szorosan mellette lépkedett, próbált nem rohanni, hogy a kislány tudja tartani vele a lépést, de nagyon vissza kellett fognia magát, szíve szerint végigrohant volna az utcákon, hogy biztonságban legyenek a gép belsejében.

Mikor megérkeztek ide, gyorsan és csendesen el kellett hagyniuk a járművet, Emmának szüksége volt arra, hogy nyugodtan pihenhessen és a fürdés sem ártott már egyiküknek sem. Bár így is sikerült összekennie magát a lánynak még az indulás előtt, kezdve azzal, hogy elvágta a kezét és összekente vele az arcát. A kislány okos volt és gyorsan tanult, de néha annyira gyerekesen tudott viselkedni, hogy még Harpert is meglepte ezzel.

Közben elérték azt a teret, ahol letette a katonai gépet. Az Osprey úgy állt ott, ahogy hagyták; elvégre sietniük kellett két nappal ezelőtt. Még a katasztrófa előtt a katonaság rengeteg olyan gépet, fegyvert hozott létre vagy fejlesztett ki, amik sokkal hatékonyabbak és gazdaságosabbak voltak elődjeiknél. Ilyen volt ez a szerkezet is. A régi gázturbinás meghajtás helyett sokkal fejlettebb és könnyebben kezelhető rendszert hoztak létre, ráadásul az üzemanyag miatt sem kellett aggódnia, mikor elkötötte a billenőrotoros repülőgépet a bázisról. Emmát maga előtt terelve vettek repülőrajtot, hogy sietve elérjék a gépet. Az azonosítás után kinyitotta az ajtót, feltette a kislányt, aztán felugrott mellé és már zárta is az ajtót. Nem tudhatta, ki követte kettejüket; vagy mikor jelennek meg újra fertőzöttek.

– Gyerünk, kösd be magad és indulunk! – nézett a kislányra, miközben levette róla és saját magáról is az élelmiszerrel és vízzel telepakolt hátizsákokat. Az egyik rekeszbe betette őket; aztán előre ment a pilóta fülkébe. Emmának segített, hogy beköthesse magát az ülésbe, aztán maga is helyet foglalt. Rutinosan indította a gépet, miután felvették a fejhallgatókat, hogy hallhassák egymást. A távolból látta; ahogy az eddig alvó vagy csak kószáló fertőzöttek hirtelen megriadnak, aztán azonnal megindulnak a hang forrása felé úgy, mintha puskából lőtték volna ki őket.

– Gyerünk kislány, indulj már el! – mormogott az orra alatt, mialatt beállított minden műszert és a gép végre meglódult a kerekein, hogy aztán még épp időben, alig az első fertőzött előtt a gép orra megemelkedjen és messzire repítsen mindent maga körül a légörvény, amit a repülő felemelkedése okozott.

Nagyot sóhajtva fújta ki a benn tartott levegőt, ahogy a levegő biztonságában voltak; minden fel- és leszállás hatalmas kockázattal járt, de nem repülhettek örökké. A gépben nem volt semmi, amivel túlélhették volna a napokat, nem volt vízellátás és élelem, csak annyi, amennyit a portyáikon tudott vagy tudtak szerezni. Sokszor használták szállásként a gépet éjszakánként, mikor tisztásokon és olyan helyeken szálltak le, amik az emberi városoktól és annak minden nyomától távol esett; ahol nem voltak lakott területek. Persze ilyenkor is előfordulhatott pár halott; de azokat könnyen el tudta intézni. Nem szívesen ment olyan helyre, ami lakott övezet közelében volt, de időnként szükség volt erre, hogy feltölthessék a készleteket.

Ahogy a gép haladt a levegőben, úgy látta, hogy Emma elaludt a székben. A kislány már annyira megszokta a gép hangját, hogyha nem hallotta őket, nagyon nehezen vagy szinte alig tudott elaludni. Minden kis apró neszre felriadt, alig tudta kipihenni magát és joggal. Bár Harper sokszor figyelt rá, éjszakákat átvirrasztva mellette, Emma legtöbbször akkor tudott aludni, mikor a gép a levegőben volt. Régen, ha annak idején valaki azt mondja neki, hogy egy ötévest úgy tud elaltatni, hogy repülőt vezet, valószínű kiröhögte volna az illetőt. Emma azonban nyugodt volt és ilyenkor Harper is.

Fáradt volt a folytonos hajszától, hogy mindig túléljék az éppen következő napot, miközben nem csak magára, hanem Emmára is vigyáznia kellett, gondoskodni egy ötéves kislány minden igényéről a környezetnek megfelelően, mialatt sokszor azt sem tudta, merre van arccal. Férfiként ez nehéz volt, egyszerre volt apa és testvér, sokszor felvetődött benne a kérdés, hogy valóban jól teszi-e azt, amit épp tesz, bizonytalan volt önmagában és úgy mindenben, hisz alig töltötte be a huszonhetedik életévét.

Ugyan a katonaságnak és a kiképzésnek sokat köszönhetett, hogy túléljék a mindennapokat, de ez akkor sem készítette fel olyan dolgokra, amik egy gyerek felneveléséhez kellettek; főleg nem egy kislány felneveléséhez.

Nem tudta volna megmondani, mennyivel később tette le a gépet egy sűrűn övezett erdő szélén, hogy pihenjenek. Már besötétedett, de az infravörös kamera segítségével fel tudta mérni, hogy nincsenek járkáló halottak, sem élők a közelben, akik rájuk támadhatnak. Leállította a gépet, az alvó Emmát óvatosan kicsatolta a székből és a karjaiba vette a kislányt, aki átkarolta a nyakát, úgy hajtotta fejét a vállára szuszogva. Halkan, alig keltve zajt becsukta a pilótafülke ajtaját, végül a régen kialakított fekhelyükhöz vitte Emmát, óvatosan letérdelt, majd lefeküdt a karjaiban tartott gyermekkel. Magukra húzta a pokrócokat, hogy éjszaka a hidegben ne fázzanak annyira, végül nyugtalan álomra hajtotta a fejét.