Csak egy szikra kell!

6. fejezet

Reggel kivételesen kipihenten ébredt, amit már hónapok óta hiányolt, még a folytonos álmok és emlékek ellenére is. A csuklójára erősített digitális órára nézett, ami reggel nyolcat mutatott. Emma még mindig az igazak álmát aludta, nem is szerette volna őt felébreszteni. Óvatosan kicsúszott a takaró alól, felhúzta azt egészen a kislány álláig, finoman megsimogatta a fejét és puha puszit nyomott Emma arcára, végül halk léptekkel elhagyta a szobát.

Most, hogy már reggel volt, ideje volt alaposabban körülnézni a védett házban, tegnap nem volt erre idejük; jobb volt felkészülni, bármi megtörténhetett mostanában. Odalenn Khali nyúzott arca fogadta, mire intett a nőnek, hogy menjen pihenni, az csak egy bólintással felelt és felment az emeleti szobák egyikébe.

Órákkal később, épp a nappaliban ült, az előtte álló asztalon fegyverek hada volt, amiket nekiállt rendbe tenni és megtisztítani, felmérni, pontosan mennyi lőszer van hozzájuk, hogyha kell, tudja, mivel védekezhetnek. Volt itt minden, amit egy katona akarhat és ennek örült a legjobban. Persze, nem kellett, hogy zajt keltsenek, de ha úgy adta az élet, legalább legyen mivel megvédeniük magukat. Arról nem is beszélve, hogy a házban nem csak élelem és víz volt, de talált ruhákat is. Igaz, Emmának nem volt semmi, de talán párat át tud úgy alakítani, hogy a kislánynak is jó legyen, illetve volt pár, amit még régebben zsákmányolt az elhagyatott boltokban annak idején.

Teljesen elmerült a fegyverek tisztogatásában, miközben gondolatban más világban járt, kikapcsolt, hogy ezzel is pihenhessen, így alig vette észre, mikor szőke fürtök és álmos kislány arc jött le a lépcsőn, egyenesen felé. Akkor eszmélt fel ijedten, mikor Emma óvatosan megfogta a karját. Ösztönösen reagált a mozdulatra, ijedten rántotta a fegyvert a kislány arcához, hogy aztán azonnal el is vegye onnan, de ez az egy mozdulat elég volt ahhoz, hogy Emma megijedjen tőle. Ajkai lekonyultak, szemei könnyekkel teltek meg. Lélekben gyűlölte magát, utoljára akkor fogott rá fegyvert; soha nem akarta volna ezt feleleveníteni, de valamiért Emma emlékezett erre.

– Francba! Ne haragudj, Emma, nem akartam! Ahj, istenem! – mozdult a kislány irányába, de Emma már hátat is fordított neki és sírva szaladt fel a lépcsőn a hálószobájukba. Fejét fogva, nyögve ült vissza a konyhaasztal melletti székre, két kezébe temette az arcát. Hogy lehetett ekkora idióta, jobban kellett volna figyelnie, Emma mindig is félt a fegyverektől, nem véletlenül.

Nagyot sóhajtva, már kelt volna fel a székből, mikor Khali keze nehezedett a vállára. Ijedten pillantott a nőre, aki most nagyon úgy tűnt, hogy össze van zavarodva.

– Mi történt? Emma fent sír a szobátokban. – Khali hangja fáradt és számonkérő volt, nem tetszett Harpernek ez a stílus, de valamilyen szinten igazat adott neki.

– Csak egy kis affér történt, semmi közöd hozzá! – támadt vissza a vörösnek. Khali felvont szemöldökkel, kétkedő arccal bámult rá.

– Ezt olyannak próbáld beadni, aki nem ismer már titeket! Mit mondtál Emmának, amivel ennyire megbántottad?

– Mondom, semmi közöd hozzá! – emelte már meg a hangját, hogy Khali hagyja végre békén. Gyorsan lesöpörte a válláról a nő kezét, nem akarta, hogy hozzá érjen, volt megint benne valami, amit nem tudott hova tenni. Egy érzés, egy sugallat, ami arra figyelmeztette, hogy vigyázzon a másikkal és hogy tartsa előtte a száját.

– Rendben! Akkor menj fel és nyugtasd meg őt, mert ha így sír, azzal még a halottakat is felébreszti! – Khali hangja nem tűrt ellentmondást, volt benne egy furcsa él, amiből arra következtetett, hogyha nem teszi meg, amit mond, valami nagyon rossz dolog fog történni velük.

A másik, hogy Khalinak igaza volt, lentről hallotta Emma sírását, amitől a szíve szakadt meg és egyszerre futott volna ki a világból. Nagyon rossz és kellemetlen emlékek jutottak eszébe ennek hallatán, miközben elindult felfelé a lépcsőn, hogy megnyugtassa Emmát. Kisbabaként szerencséje volt vele, hogy nem volt nyűgös gyerek, mikor jöttek a fogai, akkor is hősiesen tűrt mindent. Csak ritkán sírt, de akkor úgy, hogy a halottak folyton a nyomukban voltak, állandóan menekülniük kellett. Egyedül az mentette meg kettejük életét, hogy ott volt az Osprey, és a legtöbb ilyen alkalommal azonnal felemelte a gépet, hogy messzire vigye Emmát minden veszélytől, ahol később már meg tudta nyugtatni a kislányt.