Csak egy szikra kell!

9. fejezet

Órákkal később, kimerülten tette le a gépet egy szabad tisztáson, a közelben nem voltak halottak, bár az utóbbi időben kezdte azt érezni, hogy ez nem mérvadó semmilyen szinten. Olyan hirtelen tűntek fel most is, ráadásul volt Khali pillantásában valami, ami nem hagyta nyugodni, sem a nő viselkedése. Nagyon erős volt benne az érzés, hogy titkol előle valamit, de nem tudta volna pontosan meghatározni, mi az.

Mikor landoltak, kikapcsolt mindent, Emma közben elaludt Khali ölében, aki most magához szorította a lányt, mintha a tulajdon gyermeke lenne. Ebben a helyzetben valahogy nem akart mozdulni, ráadásul a mellkasában érzett fájdalom sem javított a dolgon.

– Köszönöm.

– Micsodát? – kérdezett vissza Khali értetlen arccal, végül leesett neki, miről van szó. – Ahogy Emmának is mondtam, nem foglak ott hagyni. Miatta nem tenném meg, ragaszkodik hozzád, ez nyilvánvaló.

– Szóval, ha nem így lenne, akkor már rég megöltél volna, ez megnyugtató, de tényleg – felelt szarkasztikusnak szánt hangon, végül megpróbált felkelni a székből, azonban nem jutott messzire. A fájdalom túl erős volt, nyögve hanyatlott vissza az ülésbe.

– Tudtam, hogy megsérültél! Maradj, lefektetem Emmát és ellátom a sérülésed – szólt a nő, aztán nem várt válaszra, Emmát magához ölelve kivitte a fülkéből a kislányt, végül pár perc múlva egy dobozzal a kezében tért vissza, behúzta maga után az ajtót, így csak a kis lámpa adott nekik némi fényt. – Vedd le a pólód, had nézzem!

– Nem kell, megoldom magamtól! – szólt vissza, de ahogy próbált volna mozdulni, megint belenyilallt a fájdalom és felszisszent.

– Ne most hősködj, azzal ráérsz Emma előtt! Segítek, várj. – Khali letette a dobozt a másik székre, majd a pólója alá nyúlt, hogy mukkanni sem volt ideje, segített neki kibújni belőle, aztán elborzadva nézett végig a mellkasán. – Csúnyán elintézted magad – beszéd közben a vörös hideg ujjaival a bőréhez ért, finoman elkezdte végigtapogatni a sérülését, hogy a hideg rázta ettől az érintéstől, túlságosan is kellemes volt a számára. – Zúzódásnak tűnik, szerencséd volt.

– Jah... hogy tudtad elindítani a gépet? – kérdezett vissza, hogy ne arra figyeljen, Khali mégis mit csinál vele, nem akarta nyomon követni a nő ujjainak útját.

– Megfigyeltelek. Láttam, hogy mit nyomsz be a műszerfalon, gondoltam, hátha beválik.

– Sikerült.

– Igen – fúlt el Khali hangja, végül felnézett rá a guggolásból. Zöld szemei még mindig arany fényben csillogtak, de most ebben a pillanatban sokkal kedvesebbnek tűnt, mint eddig bármikor, hogy Harper zavartan kapta el a pillantását róla. – Igaza volt Emmának.

– Miben? – nézett a nőre, közben Khali egy furcsa illatú balzsamot kent a mellkasára, amitől úgy érezte, hogy szűnni kezd a fájdalom.

– Tengerkék színű a szemed. – A nő feleletére értetlenül billentette oldalra a fejét. Most mégis, hogy jön ehhez a pillanathoz, hogy milyen színű a szeme? – Nem hittem Emmának, utoljára szerintem három éve láttam kék szemű embert. A tiéd is inkább feketének tűnt távolról, de közelről valóban kék.

– Oh...

– Kész is! Segítsek visszavenni a pólót, vagy megoldod magadtól? – kérdezte a nő, miközben megtörölte a kezét egy rongyba, aztán visszapakolt mindent a ládába. Harper csak fejével intett nemet, az ujjai közé szorította a kopott, szürke pólót. – Rendben. Átmegyek Emmához, neked is pihenned kellene, rád fér.

– Mindjárt megyek én is – felelt, Khali végül magára hagyta a fülkében. Küzdelmesen, de sikerült valahogy visszaoperálnia magára a pólót, aztán legalább tíz percig ült még a fülkében. Szokatlan volt számára ez az egész helyzet, a vörös hajú eddig csak akkor segített, mikor Emmának is, most mégis, mintha kedvesebb lett volna vele is; vagy, ami talán észszerűbb válasz lenne, hogy annyira bevágta a fejét, hogy már hülyeségeket haluzik be magának. Igen, valószínűleg ez lesz a megfelelő válasz, futott át az agyán a gondolat, hogy aztán sóhajtva ingassa meg a fejét. Pihenésre van szüksége.