Csak egy szikra kell!

11. fejezet

Képek, jelenetek villantak fel előtte, villanások voltak csupán, zöld szemek ragyogtak rá a barnával együtt, hangok szóltak hozzá távolról, hogy túl fogja élni, tartson még ki, aztán újra sötétség és fájdalom. Élet és halál között lebegett, mikor újra magához tért. Nem tudta, hol van, vagy mi történt, ez már a Pokol lenne és meghalt, de akkor miért zokogott fölötte Emma és mit keresett ott Khali is?!

– Emma, tartsd a fejét! – ordított magából kikelve Khali, érezte az arcán a sós könnyeket, miközben egész testében megfeszült a következő pillanatban, aztán újra a fájdalom, zöld ragyogás, megint pihenés. Alig kapott levegőt, mi történik vele, mégis mi ez?

– Harper, figyelj rám, túl fogod élni, megértetted?! Ne add fel, kérlek, Emmának szüksége van rád! – Khali egyre csak beszélt hozzá, össze volt zavarodva, mi ez, hogy lehet még itt, hát nem harapták halálra, de ott volt a földön, éjszaka! Ahogy felnézett, maga fölött a Hold vörös fényben világított, soha ezelőtt nem látott még ilyen szépet és félelmeteset egyszerre, aztán megint elöntötte testét a kín, olyan érzés volt, mintha az ereiben vér helyett láva folyt volna végig, belülről égetve halálra mindenét és csak ordított a kíntól, nem tudta visszafogni magát. Érezte egy pillanatra, hogy valaki egész testével nekifeszül, hogy a földön tartsa, aztán megint a villanás, megint a zöld fény.

Nem tudta volna megmondani, mennyi ideig tartott, hol elájult, hol magánál volt, aztán kezdődött minden elölről, a fájdalom túl erős volt, vergődött, próbált szabadulni, mégsem tudott, csak legyen már vége, bele fog őrülni ebbe a kínba, nem bírja már tovább, ölje meg, miért nem teszi meg Khali, megkérte rá, megígérte neki! Csak legyen már vége ennek a fájdalomnak, miért engedi, hogy Emma végignézze?! Ordított és zokogott, könyörgött Khalinak, nem volt tudatában annak, miket mondott neki, csak könyörgött azért, hogy ölje meg, vessen véget ennek a fájdalomnak.

Mikor ismét magához tért, úgy érezte, mintha ólmot pakoltak volna mindenhol a testére, nem bírt mozdulni, egész testében reszketett a hidegtől, de valami meleget is érzett a fejénél. Nehezen tudta csak kinyitni a szemeit, félhomály volt körülötte, homályosan látott csupán, mintha szürke függönyön keresztül nézett volna felfelé. Nem tudta, hol van és mi történt vele, túlélte volna, de hát ez lehetetlen, ő nem túlélő...

– Harper. – Távolról jutott el hozzá a hang, ismerős volt, már hallotta sokszor, ő beszélt hozzá folyamatosan. – Harper, hallasz engem?

Próbált nyelni és bólintani is, de minden apró kis mozdulat fájdalommal járt, fáradt volt és szomjas. Úgy tűnt, az a valaki tudja, mire van szüksége, mert megfogta a fejét, a tarkójánál picit megemelte és kiszáradt ajkának nyomott valami hideget, hogy aztán a hűs folyadékot olyan mohón igya, hogy több ment félre, mint a szájába.

– Ennyi elég! – Elvették tőle azt a valamit, nyöszörögve reagált erre, majd újra érezte, hogy valaki megemeli a fejét és hideg, nedves ronggyal törli meg az arcát. Olyan érzés volt, mintha a bőre lángolna, mialatt majd megfagyott a hidegtől. – Próbálj pihenni, most már túl vagy a nehezén.

Időbe telt, mire tudott szemeivel fókuszálni, hogy lassan, de kiélesedett a kép, s Khali aggódó, fáradt arcát pillanthatta meg, ahogy a lófarokból kicsúszott pár tincs, s most a vörös haj csiklandozta a bőrét, olyan közel hajolt hozzá.

– Em... Em... – Képtelen volt érthetően beszélni, nem tudott ennél többet mondani, de a nő értette, mire gondol. Óvatosan elfordította a fejét, hogy láthassa, ahogy tőle alig egy méterre Emma aludt nyugtalanul, összegömbölyödve, kezével a vállát érintette, s úgy tűnt, nem akarja elengedni soha.

Mikor Khali visszafordította, értetlenül összevonta a szemöldökét, hogy volt életben, mégis mi történt vele, miért volt vele Emma és Khali is, mi az, hogy túl van a nehezén?! Túl sok kérdés merült fel benne, amire egyelőre nem kapott választ senkitől.