Csak egy szikra kell!

8. fejezet

Órákkal később már sötétedett, mikor lüktető arccal sétált vissza a házba, Khali azóta nem is szólt hozzá, levegőnek nézte és nem foglalkozott vele, s miután beléptek a védett épületbe, azonnal magára hagyta, így most egyedül állt a nappaliban, aztán inkább a fürdőszoba felé vette az irányt. Gyűlölt tükörbe nézni, és ez most sem volt másképp. Óvatosan megmosta az arcát, ami felpüffedt és vörös volt az ütések nyomán, ajka felrepedt és vér folyt végig az állán, sötét nyomot hagyva, mégsem érdekelte. Motorikusan csinált mindent, fertőtlenítette a sérüléseket, végül ellátta magát az elsősegély doboznak köszönhetően, aztán egy adag jéggel az arcán beült a megfigyelő szobába. Egyedül akart lenni, nagy szüksége volt rá, Emma úgy sem fog másnap reggelig magához térni. Az ilyen rémálmok mindig kimerítették a kislányt, nem véletlenül. Nagyot sóhajtva, szisszenve dobta fel a lábát az irányító pultra és dőlt hátra a széken, úgy nézte a képernyőket, de azokon nem volt semmi.

Nem tudta pontosan, miért volt az, hogy bizonyos dolgokra Emma emlékezett, míg mások a homályba vesztek annyi év után; de örült, hogy így alakult, s csak rémálmok formájában emlékezhetett a kislány ezekre a szörnyűségekre. Valamennyire megnyugtatta a tudat, ráadásul könnyebben el tudta hitetni vele, hogy a testvére és hogy azért nem emlékszik a szüleire, mert még kicsi volt, mikor hozzá került. Pedig egy éve járták az országot túlélőként, s nem több. Egy év rengeteg idő egy ilyen csöppségnek, mégis hatalmas változást hozott mindkettejük életében. Emmának megadta azt a lehetőséget, hogy legyen jövője, hogy túlélje ezeket a borzalmakat és végül egészséges, erős felnőtt váljon belőle mindezt úgy, hogy hazudott neki a saját érdekében. Nyögve hunyta le a szemeit egy pillanatra, most nem akart semmivel sem foglalkozni. Sem rémálmokkal, sem emlékekkel, semmivel, csak pihenni akart, bambulni ki a fejéből.

Lassan arra eszmélt, hogy a jég lecsúszott a kezéből, leejtett azt a földre, de már csak tompán hallotta a puffanást, megint magával ragadták az álmok, belecsúszott a múltba ismét. Megint ott állt a folyosón, kezében az ájult Emmával, körülötte zűrzavar, a szirénák visítottak a bázison, a beton falak visszavertek minden zajt, felerősítve mindent. Halálra rémülten nézett körbe. Egyik karjában Emmát szorította magához, miközben a másikat előre szegezte, kezében a pisztoly megremegett egy pillanatra, szíve a torkában dobogott, homályos volt a kép, ami lassan kiélesedett, s megláthatta maga előtt a parancsnoka sziluettjét.

– Ezt még nagyon megbánja, katona! Tegye le az alanyt a földre! – kiáltott rá a férfi, összerezzent a hang hallatán és hátrált egy lépést, de nem eresztette le a fegyvert tartó kezét. Érezte, hogy Emma még ájultan is megszorítja a kabátját.

– Nem! Hagyjon minket békén!

– Tegye le az alanyt! – ismételten meg a parancsnok, most már szótagolva és megemelve a hangját. Látta, hogy a férfi mögött lassan újabb alakok tűnnek fel, az osztagába tartozó bajtársak és barátok, de milyenek ezek a barátok, akik hagyják, hogy egy kisgyereket kínozzanak a szemük láttára?!

– Menjen a picsába, rohadék! – ordított vissza. Érezte, hogy Emma megremeg a kezei között, s nem várt tovább. Menniük kellett, még kijuthatnak innen, nem várhatott tovább. Túl gyorsan történt minden, képtelen volt felfogni, csak hallotta a fegyverek ropogását, ahogy hátra arcot vett, mellette csattantak a falba a golyók, hirtelen hatalmas por lepte be a folyosót, alig látott tovább az orránál, mégis tudta, merre kell mennie. Előre megtervezett mindent, bár arra nem gondolt, hogy meg fogják támadni a bázist, kiszabadulnak a foglyok és járkáló halottak, akiknek hála kellő ideje volt arra, hogy menekülőre fogják. A háta mögött még hallotta a parancsnoka hangját, hogy mindkettejüket élve fogják el. Szíve hevesen dobogott, a fülében lüktetett a vére, miközben Emmát magához szorította és rohant a lépcsőn felfelé, hogy kikerüljenek innen. Lábai elnehezültek a megfeszített tempótól, az adrenalin tombolt az ereiben, nagyobb löketet adva. Meg tudja tenni, sikerülni fog, ki fognak jutni innen. amint felért, az ajtó kicsapódott előtte, odakinn viszont még nagyobb volt a káosz, mint a kísérleti szinten. Egy pillanatra megtorpant, mindenhonnan emberek ordítottak vagy jajveszékeltek, fegyverek ropogtak, tűz és füst szaga keveredett a poros levegőben, amibe a vér fémes íze is vegyült. Ott volt az Osprey, ahol hagyta, azonnal abba az irányba indult, lélekszakadva rohant, csak érjenek oda, már csak pár méter, sikerülni fog, sikerülni fog! Aztán megint, mint akkor, elébe rohant az a halott, rothadó arca maszatos volt a friss vértől és füsttől, fogait csattogtatta feléjük, miközben karmos kezeivel utánuk kapott, épp hogy el tudta rántani Emmát a közeléből.