Egy átlagos élet volt...

8. fejezet

Otthon csend honolt az egész lakásban. És ez most olyan ürességet költöztetett belém hogy beleszédültem. Lassan a konyhába mentem egy kis ennivalóért, észre se vettem hogy ma még nem is ettem. Benéztem a hűtőbe és találtam ott egy kis spagettit ezért kivettem és tányérra szedve betettem a mikróba. Amig vártam hogy megmelegedjen felültem a pultra és csak néztem ki a fejemből. Anyuék most hol lehetnek? Hova mentem minden előjel nélkül? Így annyira üres ez a ház. Soha nem akarok egyedül lakni. Pedig tudom, hogy egyszer úgyis külön kell költöznöm, nem lóghatok mindig a nyakukon. Gondolkozásomból a mikró csilingelő hangja rázott vissza. Leugrottam a pultrol és kivettem a tányèrt, viszont amint felemeltem vissza le is dobtam, ugyanis forró volt a tányér. A spagettiből az asztalra is került de ezzel nem foglalkozva tartottam hideg viz alá a kezem, hogy minnél hamarabb lehűljenek égő ujjaim. Iszonyúan fáj az égési sérülés, nem ajánlom senkinek sem ezt az érzést. Kellemetlen, szúró, lüktető brrr. A hideg is kiráz tőle. Mikor kellően lehűtöttem a kezem, elzártam a csapot és megtöröltem vizes kezem a nadrágomba. Rossz szokás! A tányért egy törlővel arrébb raktam és letakarítottam a kipergett tészta és hús darabkákat a pultról, majd leültem enni. végre! Háborgó gyomrom egyre jobban csillapodott ahogy lapátoltam magamba az ételt. Igazán jól esett, ugyanis farkas éhes voltam. Jóllakottan tettem a mosogatóba a koszos edényt. Majd később elmosom most semmi erőm hozzá. Felmentem a szobámba és megnéztem az időt, 5:43. Anyuék még mindig sehol. Kezdek aggódni értük, soha nem voltak eddig el, úgy hogy nem szóltak előtte vagy közbe nem hívtak volna fel.
A szobámban fel-alá járkálva tárcsáztam anyut. Kicsöng. Kicsöng. Kicsöng. Kisípol. Kétségbeesettem próbálkozom apunál is de ugyan ez! Mostmár van okom az aggodalomra!
-A picsába már!- rúgtam bele az ágy lábába, amit nem kellett volna, mert a lábujjam sajgott. Felszisszentem de nem törődhettem vele sokáig, mert volt fontosabb dolgom is. Átszaladtam anyáék hálójába és a fiókokban kutakodtam.
-Gyerünk már! valaminek csak lennie kell!- túrtam a fiókokat de semmi! Átsiettem a könyvespolcokhoz és ott is elkezdtem nézegetni a sorokat amikor megakadt valamin a szemem. Egy porcelán baba alatt volt egy cetli, amin egy név, cím és egy telefonszám állt. Azonnal tárcsáztam a számot. Néhány csöngés után egy mély hang szólt bele.
-Derek Breed.- hangja hideg volt, semmi érzelem. Nem hazudok ha azt mondom kicsit beparáztam.
-Jóestét! Én...én Avery Hills vagyok és a szüleimet keresem, Amanda Hillst és Peter Hillst.-hangom a végére vissza nyerte magabiztosságát amire büszke vagyok! Válaszát idegesen vártam és a nyakam simogattam. Vagyis a lila kéznyomot.
-Nincsenek itt a szüleid. És jobb ha nem is keresed őket kislány. Nehogy belekeveredj valami olyanba amibe nem szeretnél.-szavai megijesztettek.
-Mi az hogy ne keressem őket?! Kérem segitsen!-vált síróssá a hangom de már csak a pittyegő hangot hallottam ami jelezte hogy letette. Idegesen vágtam a falhoz egy a porcelán babát ami alatt a papírfecni volt. A cím! Hevesen keresetem a papirt, hogy hova tettem. A kis komódon találtam meg, gyorsan felkapva elolvastam a hely nevét.
'Black Rose'
Dehát ez a város másik felén van egy kis faluban! Lehet hogy azért nem értek még haza mert oda mentek és még mindig úton vannak? Oda kell mennem, hajt a kiváncsiságom! Indulok Lost River!
Egy kis háti táskába pakoltam néhány cuccot ami kellhet az útra. Váltó nadrág, póló, zokni, fehérnemű és egy pulcsi, és néhány arcszépítő dolgot. Tettem be még egy zacskó kekszet és 2 szendvicset is csináltam magamnak az útra. Vizet is pakoltam. A táskám dugig tömtem, már egy hajgumi se férne el benne. Felvettem a cipőm, telefonom magamhoz véve kiléptem az ajtón. Valamibe bele rúgtam a küszöbön, az pedig belekarmolt a lábamba. Macskusz fújt rám amikor lenéztem rá. Beengedtem az ajtón és be is zártam utána. A garázs felé indultam hogy kihozzam a fekete Range Rovert, ami az apámé de mivel most nem használja kölcsön veszem. Bár vezetni nem tudok, de mindent elkell kezdeni egyszer. Beültem, a kulcsot kivettem a kesztyűtartóból és izgatottam indítottam be. Elsőre sikerült! Boldogan kiáltottam fel, de kedvem azonnal lelombozódott amikor rájöttem, hogy el is kéne indulnom. Lenyomtam a kuplongot és az aputól elleset mozdulattal elkezdtem hátra gurulni. A szivem ezerrel vert azt hittem kiszakad a helyéről de amikor sikerült megállni az autóval, kicsit megnyugodtam. Lassan elindultam előre és tök egyszerű! Ezt kell megtanulni? Hát ez olyan mint az 1x1! Beírtam GPS be a címet és már száguldoztam is az autóval. Az adrenalin tombolt bennem, nem gondoltom semmire, csak élveztem a gyorsaságot ami magába szippant. Már 1 órája vezethetek amikor a hasam megkordúlt, ezért félkézzel beletúrtam a táskába a kekszet keresve. A szendvicseket meghagyom későbbre. A kis süteményt rágcsálva vezettem tovább. Holnap suliba kellett volna mennem... ahelyett meg itt vezetek jogsi nélkül és mindenféle tudás nélkül, a világ másik felére. Mikor a GPS már csak 20 percet ír a célig, türelmetlenül fészkelődök az ülésen. Félek hogy mi fog rám várni, félek hogy valami bajuk esett a szüleimnek.