Egy átlagos élet volt...

10. fejezet

Senki nem mondott semmit sem azóta a nap óta. Egy hét telt el, ma van a születésnapom, de egyedül vagyok. Szülők és barátok nélkül. Lucy nem szól hozzám, az apja miatt. Végülis megérteném, hisz majdnem megöltem őt, de Derek viszont a szüleimet ölte meg! Dave is mellette áll, hisz látszik hogy bele van esve a lányba. Nem értem a többiek hogy nem vették észre. Aria és Adamról nem tudok semmit. Egy hete nem láttam őket. Suliba nem jártam be és még nem is tervezek egy darabig. Először rendbe akarom szedni magam. Anyu és apu cuccait még az első nap kidobáltam, csak néhány fontos dolgot tartottam meg és képeket. Családi fotókat, amire még ha most is ránézek, elkap a sírógörcs. Ki se mozdultam az ágyamból, max csak akkor ha már nagyon ki voltam száradva. Azért meghalni nem akarok, bár az lenne a legegyszerűbb amit tehetnék. Nem fájna egy cseppetsem a haláluk. Ma se szándékoztam kikelni az ágyból, és ez jól is volt így. A fejem szét akart robbanni, torkom kapart, és az egész közértzetem rossz volt. Nem éreztem magam jól, gyenge voltam. Nem értem hogy lehettem beteg, mikor ki se szálltam az ágyból. Ezt is csak én tudtam összehozni, csak én vagyok ilyen szerencsétlen! Hánykolódtam az ágyban, nem volt jó sehogysem. Idegesen dobtam le magamról a takarót és mentem ki a konyhába. Macsek a pulton aludt, amikor beléptem felébredt és nyávogásba kezdett.
-Mi az cicamica.- simogattam meg miközben elhaladtam mellette, hogy öntsek egy pohár vizet magamnak, hátha enyhíti égő torkom. Ki ittam minden cseppjét a pohárból, viszont a torkom nem lett jobb. Felnéztem az órára, ami 2:47-et mutatott. Hűha! jó sokáig aludtam, vagy inkább fetrengtem. Leültem a macska mellé és simogattam kicsit puha bundáját, ő pedig húzódott tőlem. Megint kezdi! Nagyot sóhajtva ugrottam le mellőle és a kanapéra dőlve, bekapcsoltam a TV-t. A sok unalmas, hülyeség ment csak. Ezért megálltam egy mese csatornán. A spongyabob ment, amit nem igazán szerettem. Az egész egy értelmetlen katyvasz. Cicu fel ugrott mellém és nekem dörgölte a fejét. Döntse már el, hogy most szeret vagy sem! Buksiját simogatva meredtem a képernyőre amin most csillagpatrik tömi magába a fagylaltot. Hm én is megennék egy kis fagyit, de lemenni a boltba semmi kedvem. Maradtam a seggemen, és egészen ötig le tudtam foglalni magam az ilyen baromságok nézésével. Felálltam és kinyomtam a TV-t, ne szóljon feleslegesen. A szobámba sietve bevettem még egy gyógyszert mert ez a fájdalom kezd elviselhetetlenné válni. Miután bevettem a bogyót, leültem az asztalomhoz és a laptopom bekapcsolására várva gobdolkoztam mit tudnék csinálni. Facebook, hamar megunom és semmi érdekes nincs rajta, insta ugyan ez, akkor maradt a filmezés! Hátha találok valami jó kis filmet.
Végül sorozat lett belőle, a Vámpírnaplók. Mindig is imádtam az ilyen temészetfeletti dolgokat. És ebben a sorozatban elég valósághűen eltudják játszani ezt a vámpírosdit. Bár Elenának kicsit idegesít az esetlensége de azon kívűl imádom! Damon a kedvencem, bár ki gondolta volna.. Annyira belemerűltem, hogy az első évad hatodik részét indítanám, de le kell állnom mert az agyam teljesen learmotizálódott és már nem tudok annyira figyelni, mint az elején. Felkelve kinyújtózkodtam de félbehagyva a mozdulatot mekapaszkodtam a kanapé támlájában, ugyanis megszédültem. Ha lehet még rosszabbúl érzem magam mint délután. Kitámolyogtam a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet hátha segít. Remegő kézzel tartottam a csap alatt a poharat, majd gyorsan megittam, hogy véletlen se boruljon ki. Amikor raktam volna le a poharat kicsúszott az ujjaim közül és nagy zajjal a földre csapódott, lábaim pedig felmondta a szolgálatot és a földre zuhantam. Mellkasom ki akart szakadni, fejem zsongott. Nem birtam ezt a mértékű fájdalmat és muszáj volt sikítanom. Csak reménykedem hogy a szomszédok nem hívják ki a rendőröket. Félek. Mi történik velem? Mi ez az egész?
Fejemben óriási fájdalmat éreztem majd egy roppanást és...a bordáim eltörtek! Még egy roppanás, és mégegy. A fájdalom elviselhetetlen volt. Ordítottam, ám hangom mélyebb a normálnál. Mi a fene?! A kinzó érzés eltünt és valami más vette át a helyét. Olyan...megmagyarázhatatlan de oly csábìtó. Látásom, hallásom, szaglásom kiélesedett. Most éreztem anyu és apu illatát amit eddig nem. Elindultam volna de valami furcsa volt. Lenéztem és JÉZUS! A lábaim helyett nagy fehér szőrrel borított mancsokat láttam! Megijedve ugrottam egyet, aminek eredménye az lett, hogy lelöktem egy poharat. Szuper, ki fogok fogyni a poharakból. De..a FARKAMMAL löktem le azt a szerencsétlen poharat! Ez hihetetlen! Tutira csak álmodok, ilyen nem létezik! Óvatosan a tükörhöz lépkedtem, hogy véletlenül se lökjek le semmit. Amit ott láttam..az elképesztő és ijesztő is egyben. Egy hatalmas hosszú szőrű fehér farkas voltam, rikító szürke szemekkel! Gyönyörű! Oldalra fordultam és megcsodáltam magam. Nem hiszem el! Ez én vagyok! Ez én! Adrenalintól túlpörögve rohantam ki az utcára. Izgatottan néztem szét, majd elindultam egy random irányba. A hűs szél bundámba kapott és lágyan játszadozott vele. Élesebben láttam mint bárki ezen a világon és élveztem! Hallottam és láttam is amint egy mókus a fán ugrál, élelmet keresve. Aztán eszembe jutott valami és megálltam. Hol vagyok? Jézus isten mennyit futottam én? Teljesen ismeretlen helyre értem, ahol megláttam egy erdőt és oda beszaladva rejtőztem el a világ szeme elől.