Egy átlagos élet volt...

9. fejezet

Amikor megérkeztem leállítottam a autó motorját,és kiszálltam. Tekintetem körbevezettem a szűkös kis utcában, mire végre megpillantottam a kocsmát, vagy legalábbis kocsma félét. Vajon ez a Derek csávó a tulajdonosa? Ha igen, és megtalálom, kiherélem! Mégis hogy beszélhetett így velem? Mintha a seggéből húzott volna ki! Fejem megráztam, hogy kiessek a gondolataimból, ugyanis sikerült felhúznom magam. Elindultam az épület felé, majd benyitottam. Nem voltak sokan, bár hajnali 5 kor nem számítottam annyi emberre. Egy idősödő pasas beszélgetett a pincérnővel, aki látszólag nagyon unta már, de az öregember nem veszi észre vagy csak nem érdekli. Oda sétálok és leülök, amivel végre magamra vonom a figyelmüket. Eddig nem tudom, hogy nem vettek észre amikor még az ajtó felett az a bizbasz is csilingelt.
-Szia, segithetek valamiben?-kérdezte kedvesen a pultos csajszi.
-Szia! Ismersz egy bizonyos Derek Breedet?-tértem egyből a lényegre. A lány elkomolyodott és a pultot törölgetve, rám se bagózott.
-Kérdeztem valamit!-emeltem meg a hangom. Csak egy egyszerű kérdést tettem fel, miért nem bír válaszolni?!
-Törődj a magad dolgával!-villant rám dühös tekintete.
-Csak feltettem egy tökre egyszerű kérdést! Itt van, vagy nincs itt?-Idegességemben a kezem remegni kezdett. Pont ez hiányzott! Az adrenalin szágúldozott az ereimben, dühöm egyre csak nőtt.
-Most nincs..-nézett félve a szemembe. Komolyan? Csak aggresszívabban kellett hozzá szólnom? Pff.
-És mikor lesz?-néztem a szemébe. Láttam amint a hátam mögé pillantott, és fordultam volna meg, de túl lassúnak bizonyultam. Hátulról hajamba téptek, majd dobtak a földre. Meglepettségemben felsikkantottam és próbáltam felállni, ám oldalamba rúgott én pedig a földön terültem el.
-Engem keresel aranyom? Hát nem meg mondtam hogy maradj ki ebből?-szólalt meg gúnyos hangon. Szóval ő az. Felnéztem rá és barna haja hosszabb mint az átlagé, barna szemei pedig üresek. Magas szállkás alakja van, helyesnek nem mondhatni.
-Derek Breed?-nyögöm fájdalmasan, mert akkorát rúgott az oldalamba, hogy félek eltört egy vagy két bordám.
-Ki más?-guggolt le elém és arcom élén végig simított, amit undorodva tűrtem.
-Te féreg! Hol vannak a szüleim?-pattantam fel, amit magam sem tudom hogy csináltam de most ez nem számít.
-Jó helyen..mostmár.-vigyorgott elégedetten, nekem pedig bekönnyezett a szemem. Nem! Az nem lehet!
-Hazudsz! Ne hazudj nekem te szerencsétlen!-löktem meg a mellkasát, majd nyakát megfogva, a falnak dobtam. Tombolt bennem a düh, a méreg szétmart belűlről.
-Oh, szóval te is.-mosolygott még mindig, és én minnél hamarabb le akartam törölni a képéről azt az undorító vigyort. Föléhajolva húztam be neki egyet, majd még egyszer, és ezt addig amíg valaki le nem szedett róla.
-Eressz! Megölöm! Meg kell ölnöm!-kiabáltam és ki akartam szabadulni az engem lefogó karokból, de nem engedett.
-Avery, állj le!- hallottam meg valahonnan Lucy hangját amire felkaptam a fejem. Mi? Ő mit keres itt? Nem mondtam senkinek, hogy elmegyek.
-Lucy?-kerdezem bizonytalanul. Látásom újra velem van és meglátom Ariat is az ajtóban. Lucy, Derek felett térdel szipogva, Dave pedig őt nyugtatja. Akkor csak egy valaki lehet aki lefog. Adam. Merev testem ellazítom, és érzem, hogy ő is enged a szorításból. Megfordulok és megpillantom érzelemmentes arcát. Szokásos. Eszembe jutnak a szüleim. Meghaltak. Elmentek. Soha nem jönnek vissza! Kirobbant belőlem az eget rengető zokogás. Adamot magamhoz öleltem nem érdekelve, hogy el lök e, és derekát szorítva zokogtam. Ennyire még soha életemben nem sírtam. Adam karjai esetlenül lógtak mellettem, és kis idő múlva hátamra tette a kezét. Nem tudta mit csináljon, gondolom még nem nyugtatott lányt. Ezernyi emlékkép villant fel, az első sátorozásunk, amikor apu megtanított biciklizni, első veszekedésem velük.. minden. És ez még jobban szétszaggatta szúró szivem. Fàjt hogy soha többé nem láthatom őket, nem beszélhetek velük, nem ölelhetem meg egyiküket sem. Adam pólóját markoltam, míg meg nem hallottam egy szakadó hangot. A polója elszakadt. Szipogva húzódtam el, miközben az anyagot néztem.
-Sa..sajnálom..-sirástól rekedt a hangom, arcom felpüffedt. Adam nem szólt semmit csak elindult Derek felé, ahol a többiek még mindig ott vannak. Honnan ismerik ezt a nyomorult embert? Miért pátyolgatják? Már rég halott lenne ha nem szednek le róla!
-Honnan ismeritek?-kérdezem halkan tőlük és Dave néz rám csak.
-Lucy apja.-néz mélyen a szemembe én pedig lefagyok. Lucy apja ölte meg a szüleim! Elakartam futni, messzire tőlük, de lábaim nem engedelmeskedtek nekem. Hiába próbálkoztam meg se mozdultam. Azt hittem hogy már nem vagyok képes sirni, de szemeimből könnycseppek gördültek le. Nem tudom elhinni. A barátnőm-akit pár napja ismerek- apja megölte a szüleim. Adam még mindig mellettem van, megmarkolom a kezét feszültség levezetés képpen. Felszisszen, mire rákapom a tekintetem. Miért vagyok ennyire erős? Mi történik velem?!
-Mi van velem?-sírom el magam újra, Ariana pedig oda jön megölelni de, én még Adam kezét szorongatom. Nem is tervezem elengedni, így sokkal nagyobb biztonságban érzem magam valamiért, pedig nem vagyunk olyan jóban, hogy meg is védjed ha úgy adódna.