IT WAS JUST DANCE ¦ minsung (BEFEJEZETT)

We Are The Same(?)

- Szóval te leszel az oktatóm? - pillant fel rám Jisung, ahogy a sötétben egymás mellett haladva tűztük ki célunknak mindketten az otthonunkat. Amint kiderült, nem messze lakunk egymástól, csak egy kanyar választ el minket, így szinte az egész utat együtt tesszük meg.

- Igen-igen, szóval erről beszélnünk kellene majd, hogy te mikor érsz rá a plusz órákra - felelem neki, ahogy tekintetem néha néha a gyönyörű arcára téved, miközben végig görcsösen szorongatom hátizsákom pántjait.

- Délután négytől nekem bármelyik nap megfelel, csak szerda nem, mert akkor lesz csoportos edzés is - húzza mosolyra ajkait, mi beragyogja ezt a sötét éjszakát. - Na, de én itthon lennék, majd megbeszéljük a többit - szólal meg, ahogy egy panelház előtt megállva kezd a zsebeiben keresgélni, ám arcán egyre inkább a pánik jelenik meg, miközben egyre hevesebben rángatja zsebeit.

- Mit keresel? - ráncolom össze szemöldökeim, amint végigmérem őt.

- Lehet a táskámba raktam... - sóhajt fel, ahogy az említett tárgyat a hátáról lekapva kezd abban keresgélni.

- Hé, Jisung - guggolok le hozzá, és így próbálom felvenni vele a szemkontaktust, miközben ő idegesen túr a hajába.

- Nincs meg a kulcsom, viszont a nélkül nem tudok bemenni - sóhajt nagyot, ahogy táskájának tartalmát idegesen hajigálja kifelé, én pedig ezzel párhuzamban veszem a cuccait kezembe, hogy ne a koszos földön heverjenek.

- És nem tudsz felcsengetni? - mérem végig őt aggódva, ahogy bizakodva fürkészem én is a táskáját, hátha megtalálja az elveszett tárgyat.

- Nincs itthon senki, anyu éjszakás - adja fel a keresgélést, ahogy egy halk köszit morzsol el nekem, amiért a táskája tartalmát kezemben tartottam.

- És apud? - érdeklődöm felőle, ám arckifejezését látva kár volt, hisz fájdalmasan rándulnak meg izmai.

- Két éves korom óta nem láttam - feleli halkan, miközben újból becipzározza táskáját.

- Uhh, baszki... Sajnálom, nem tu- - kezdek el sajnálkozni, ám ő egy halvány mosollyal szakít félbe.

- Nyugi Minho - teszi kezét vállamra. - Kitalálok majd valamit - sóhajt fel ismét, ahogy haját elkotorva homlokából pillant körbe az utcában. Ha még egy ilyen mozdulatot tesz, tuti mentőt hívhatnak hozzám, hisz alapból is túl hevesen ver már a szívem...

- A barátnődhöz nem tudsz felmenni? - ejtem ki az első ötletem, mire egy halk, szarkasztikus nevetés szakad fel belőle.

- Azt inkább hagyjuk. A szülei sem bírnak túlzottan, így meg sem próbálom ezt inkább - húzza el fájdalmasan ajkait, ahogy továbbra is a távolba mered, és száját épp köszönésre nyitná, miszerint távozik, de megelőzöm szavaimmal.

- Akkor gyere hozzánk. Ott van hely, a szüleim meg nem zavarja, ha ott alszik valaki - ejtem ki újabb ötletem, de fejben már hatszor leütöttem magam. Hülyébb nem is lehetnék.

- Tessék? - pillant rám lepetten. - Jajj, nem akarok zavar-

- Ha zavarnál, nem ajánlottam volna fel. Felejtsd el, hogy végignézem azt, ahogy az utcán maradsz, inkább gyere - húzom mosolyra ajkaim, miközben alkarját megragadva kezdem szinte vonszolni magam után, ahogy ő fejét megrázva neveti el magát, majd lépteit szaporázva veszi fel velem a tempót, így haladva ismét mellettem.

- Tényleg olyan vagy, mint ahogy Felix mesélte - vigyorog magában, mire lepetten kapom rá a tekintetem.

- Miért, mit mesélt? - ráncolom össze homlokom.