IT WAS JUST DANCE ¦ minsung (BEFEJEZETT)

I Love You Too (UTOLSÓ)

,, Találkozzunk, kérlek. Szükségem van rád, egyedül ezt nem bírom. " - olvasom el magamban Jisung üzenetét, ám mielőtt szóra nyithatnám ajkaim, Felix hangja töri meg a csendet.

- Minden oké? - ráncolja össze a szemöldökeit, mire én a fejemet megrázva felelek.

- Nem, valami baj van - ugrok fel helyemről, hogy az első kezembe akadó nadrágom és pulóverem elkezdjem magamra aggatni. - Nem haragudtok, ha-

- Menj, nincs gáz - szólal meg Chan, ahogy kérdésem félbeszakítva villantja meg biztató mosolyát, mégis némi aggodalom rejlik benne. - Majd később dumálunk, csak siess - sürget meg a távozásban, ahogy én még csak félig vettem fel a pulóverem, de máris a bejárati ajtó felé sietek, ahogy útközben még vissza szólok.

- Köszi skacok! - kiáltom nekik, majd a következő pillanatban már bakancsom rángatom fel a lábaimra. - Anyu, el kell mennem, majd jövök! - intézem édesanyám felé szavaimat, ahogy válaszát meg sem várva kapom kezembe kabátom, a következő pillanatban pedig már a lépcsőkön rohanok lefelé, miközben a vastag anyagot szenvedem fel magamra.

A szívem kétségbeesetten kalimpál a mellkasomban, a levegő után pedig pánikolva kapkodok. Kinek mondhatta el és mi történhetett?

Az alapból két perces séta utat alig egy perc alatt futom le, hogy amint a házukhoz érek, hívni kezdjem őt. Idegesen ugrálok egy helyben, miközben az ablakok sokaságát lesem, mintha így rájöhetnék, hogy melyik mögött rejtőzik ő.

- Minho? - hallom meg remegő hangját, ahogy a hívást szinte azonnal elfogadta.

- Melyik emelet? - teszem fel kérdésem, amint épp valaki kilép a bejárati ajtón, én pedig oda sietve surranok be rajta, hogy ne Jisungnak kelljen felengednie. Gyors léptekkel, kettesével véve a fokokat rohanok fel az első emeletre, ahol megtorpanva várom a válaszát.

- Hogy tessék? - lepődik meg kérdésemen, mit apró szipogása követ... Ne, kérlek ne sírj, csak azt ne.

- Első? Második? Melyik emeleten laksz, melyik ajtó? - hadarom el türelmetlenül a kérdésemet, ahogy fejem oda-vissza kapkodva keresek valamit, ami hátha segítene az ő felfedezésében.

- Második emelet első ajtó... Már itt vagy? - lepődik meg, ám amint meghallom válaszát, megszakítom a hívást, hogy egy újabb emeletet rohanjak felfelé, majd az említett ajtón hangosan kopogjak be.

A tenyereim izzadnak, a szívem majd kiszakad a mellkasomból, miközben levegő után kapkodva rugózok lábaimon. Szinte egy örökkévalóságnak tűnik ez a fél perc, míg meg nem hallom a kulcsok zörgését, mit követően Jisung félve nyitja ki az ajtót előttem.

A szemei kisírtak, kissé püffedtek és pirosak. A tegnapi hatalmas boldogságának nyoma veszett, csak a tömör fájdalom vette át annak a helyét. A lelkem is bele szakad, a szívem törik darabokra, hogy így látom őt.

Minden szót mellőzve szelem át azt a pár lépést köztünk, hogy kezeimmel szorosan öleljem őt magamhoz. Nem akarok fölös szavakat, nem akarok mást, csak, hogy ő jól legyen, hogy ne szenvedjen.

- Minho, nem vagyok egyedül - suttogja halkan szavait, mire én csak lepetten pislogok párat, ahogy egy apró szó csúszik ki az ajkaim közül.

- Mi? - rázom meg értetlenül a fejem, miközben elengedve őt lépek hátrébb egyet.

- Anyu is itthon van - suttogja ismét szavait, mire az említett személy bekerül a látókörömbe, ám mielőtt pánikba eshetnék, hogy lebuktattam őt, ismét beszélni kezd. - Tudja, elmondtam neki - süti le tekintetét zavartan, ám szavai továbbra is alig hallhatóak.