IT WAS JUST DANCE ¦ minsung (BEFEJEZETT)

I'd Like To Know You

- Mert azt hiszem, hogy én is ugyan ebben a cipőben járok - ejti ki félve szavait, ahogy én egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni. Ez egy álom? Han Jisung tényleg bevallotta nekem, hogy meleg, vagy félre értem a dolgokat. - De ezt senkinek ne mond el! - kapja rám riadtan tekintetét, szemeiből pedig némi fájdalom tükröződik vissza.

- Elmondtad ezt már valakinek? - teszem fel óvatosan kérdésem, mire ő fejét megrázva felel. Arcát elfordítja tőlem, ahogy szemei könnyektől csillognak. Tudom, hogy milyen érzés ez, így még inkább széttép belülről annak a látványa, hogy szenved. Némán kúszok közelebb a szipogó fiúhoz, hogy karjaimmal gyengéden öleljem őt magamhoz. Neki sem kell több, mint egy kisgyerek az anyukájára, úgy csimpaszkodik rám, ahogy pityergése szinte zokogásba vált át.

Finoman simogatom a hátát, ezzel próbálva csillapítani könnyeinek a záporát. Nem szólal meg, és én sem, csend áll be közénk, mit csak zokogásának hangja tör meg. Segíteni akarok neki, de nem tudom, hogy hogyan tegyem. Ha támasz kell neki, tudom, hogy ilyenkor erre van leginkább szüksége. De egy kérdés mégis az elmém közepén lebeg - miért pont nekem vallotta be elsőnek?

Szorítása csillapodik, ahogy kezei lecsúsznak szinte rólam, fejét mégis továbbra is rajtam támasztja, miközben egész felsőtestével nekem van dőlve. Halkan szipog, s szemeivel nagyokat pislog. Vajon mióta szerette volna ezt végre elmondani valakinek? Mióta szenvedhet? Ő az, aki mindig mosolyog, aki úgy állít be mindent, mintha tökéletes lenne, pedig szinte ő van a legjobban romokban belül.

- Sajnálom - suttogja szavait, miközben ujjaival pólóm alját kezdi gyürkézni.

- Mégis mit? - ráncolom össze értetlenül a szemöldökeim.

- Áhh, nagyon gáznak érzem magam - löki el magát egy hirtelen mozdulattal tőlem, ahogy hátat fordítva törli le erőszakosan a könnyeit. - Nem vagyok ilyen alapból, csak... Csak ez más - sóhajt fel fájdalmasan, én pedig aggódó pillantásaimmal mérem végig őt.

- Jisung, tudom, hogy min mész keresztül. Mióta tartod ezt magadban? - teszem fel óvatosan kérdésem, ahogy továbbra is meredten ülök a helyemen.

- Már lassan három éve tisztában vagyok vele... - harapja be alsó ajkát idegesen.

- De akkor... Akkor miért vagy együtt a barátnőddel? - vonom fel lepetten a szemöldökeim, hisz tudom, hogy a kapcsolatuk maximum egy éves lehet.

- Suminnal? Hát... Reméltem, hogy ő megváltoztat majd bennem valamit. Hogy neki köszönhetően normális életet élhetek majd, de ez nem így lett - nevet fel fájdalmasan.

- Jisung, ez nem egy betegség, vagy valami, amiből kitudod gyógyítani magad... Nincs semmi baj azzal, ha meleg vagy, ettől még élhetsz normális életet. Igaz, sokan támadni fognak miatta, de ha nem ezért, akkor másért tennék, nem igaz? - hajolok közelebb hozzá, hogy arcára jobb kilátást nyerjek.

- Igaz... Fáradt vagyok, aludjunk - sóhajt fel, ahogy nekem hátat fordítva bújik be a takaró alá, amit ide készítettem neki.

Fáj látni, hogy szenved. A szívem darabokra hullott, a lelkem pedig szétszakad. A mindig mosolygó fiú, aki megannyi fájdalmat hordoz magával, mégsem beszél ezekről soha. A mobilom az éjjeli szekrényre téve fekszem be mellé, ahogy teljesen kihúzódom az ágy szélére. Tudom, hogy ő sem alszik, csak némán fekszünk egymásnak háttal.

Szemeim lehunyva hallgatom akadozó lélegzetvételét, mi az előbbi sírása miatt nem rendeződött még. Szeretném magamhoz ölelni őt, és soha el nem engedni. Tudom, hogy min megy keresztül, túlságosan is jól tudom.