Csak rád gondolok

11.

~Sofia szemszöge~

A mai nap tök szokásosan indult, a konyhában ültem és ittam a kis tejeskávémat, miközben Alexanderre vártam. Alig várom, hogy megint láthassam. Tegnap örültem is meg nem is, hogy anyám kopogott. Ha nem kopogott volna biztos, hogy megint lefeküdtünk volna Alexanderrel. Nem helyes amit csinálunk, de... mindig a tiltott gyümölcs a legédesebb. Annyira elkalandoztam a gondolataimban, hogy Alexander majdnem halálra ijesztett.

- Csak nem megijedtél? - Mosolygott rám, miközben a vállamat fogta.

- De, megijesztettél. Éppen gondolkoztam. - Mondtam a tejeskávémra nézve.

- Miről? - Ült le mellém.

- A tegnapról. - Néztem mélyen Alexander szemeibe.

Ő nem válaszolt csak rám mosolygott, és bólintott egyet.

Beszélgettünk még egy kicsit, aztán indultunk suliba. A suliban oda csapódtunk Sara-hoz, Charles-hoz meg még egy-két számomra ismeretlen sráchoz. A tanárok, meg a körülöttünk lévő diákok Thomasról beszélgettek. Már két napja nem látta senki. Én és Alexander kerültük a témát, és csak bólogotva hallgattuk a többieket. Türelmesen végig hallgattuk a többieket, majd amikor végre becsengettek nem kellet tovább hallgatnom, hogy mindenkit csak az érdekel, hogy azzal a szeméttel mi van. Kit érdekel? Én és Sarah bementünk az első órára, matekra. El akartam ülni mellőle, de a tanár megfenyegett, hogy ha el ülök beír egy szaktanárit. A szánkat húzva leültünk egymás mellé. Egyáltalán nem vagyunk már jóban Sarah-val, nem is beszélgetünk. Nagyon untam a matekot, ígyhát kikéretőztem a wc-re. Bementem a középsőbe, aminek az ajtaja tele van firkálva a nevemmel. Csak a szokásosak. Most már igazuk van velem és Alexanderrel kapcsolatban, de ezt nem tudatom velük. Hidegen hagy a dolog. Nagyjából az egész matekórát a mosdóban töltöttem. Azután meg igazából semmi érdekes nem történt, csak egy szokványos, unalmas iskola nap. 15:00-kor lett vége az utolsó órámnak, és végre mehetek haza. A suli előtt álltunk Alexanderrel, és éppen indulni akartunk, amikor Charles lépett oda hozzánk. Ő is eljön velünk egy darabig. Charles mondta a szokásos hülyeségeit, amin néha elmosolyodtam. Az tény, hogy nem érzek már iránta sok mindent, de a humora eszméletlen. A házunk előtt köszönt el tőlünk Alexander, mi pedig végre bejutottunk a házba. Leültünk a kanapéra és nézni akartunk egy kis tv-t, amikor apánk állt elénk.

- Alexander nem tudom, hogy mit csináltál, de be kell mennünk a rendőrségre. - Mondta az apánk.

Alexander nem mondott semmit, csak vett egy mély levegőt és indulni készült. Mind a ketten pontosan tudtuk, hogy miért kell bemennie. De én nem tudtam ilyen könnyen elengedni a vállam mellett.

- Miért? - Kérdeztem aggódóan.

- Nem tudom. Délelőtt voltak itt a rendőrök és Alexandert keresték, azt nem mondták el miért. Úgyhogy gyere fiam be kell mennünk az őrsre. - Mondta apa sóhajtva, majd elindult az ajtó felé. Alexander is indult, de megfogtam a csuklóját és visszahúztam.

- Most mi lesz?! Nem mehetsz el, én nélküled egyedül vagyok, ne hagy itt... én... - Mondtam hisztérikus hangon, miközben levegőért kapkodtam a sírás miatt.

- Nem lesz semmi baj, de kérlek ne sírj, a szívem megszakad ha látom a könnyeidet folyni. - Mondta Alexander, majd megpuszilta a homlokom és letörölte a könnyeimet.

Elengedte a kezemet és el ment. Képtelen voltam abba hagyni a sírást, egyszerűen nem megy. Ittam egy pohár vizet, majd elmentem otthonról. Szükségem van a friss levegőre. Nem tudom merre megyek, csak megyek előre és próbálok megnyugodni. Rengeteget sétáltam, szerintem az egész környéket körbe sétáltam, mert délután ötre értem haza. Remegő kézzel dugtam a kulcsot a kulcslyukba, mert még mindig a sírás kerülgetett. Az ajtón belépve Alexandert találtam magam előtt.

- Hála az égnek, hogy itthon vagy! Ugrottam a nyakába.

Hallottam ahogyan a szüleim veszekednek Alexanderről, a mosoly gyorsan lefagyott az arcomról.

- Mit mondtak az őrsön? - Kérdeztem.

- Menjünk fel a szobádba, ott jobb lesz beszélgetni. - Mondta, majd a veszekedő szüleinkre tekintett.

- Szóval? - Kérdeztem, ahogy beértünk a szobámba.

- Megtalálták Thomas holttestét, és a rajta lévő ujjlenyomatomat. Egy órát tölthetek itthon utána be kell mennem a bíróságra, és ki tudja meddig leszek el. Attól függ milyen bűntetést szabnak ki. Lehet, hogy csak egy-két hónap, de lehet, hogy több év. - Mondta Alexander.

Én megsem tudtam szólalni, csak fogtam a fejemet. Álltunk egymással szemben a szoba közepén, és egyikünk sem szólt semmit. Alexander próbált javítanj a helyzeten és magához húzott.

- Ne gondolj a rossz dolgokra, csak érezd az ölelésem. - Mondta, majd lehajtotta a fejét hozzám, így összeért a homlokunk.

- Miért van, hogy csak a te érintésed nyugtat meg? - Mondtam. - És most elvesznek tőlem, beleuntam már, hogy aki fontos nekem azt elveszítem. - Mondtam, majd elengedtem Alexandert, és az ágyam szélére ültem. - Unom az életet, unom Charlest, az egyetlen amit nem unok az te vagy. - Mondtam Alexanderre nézve. - Mondd meg miért, miért... miért vagyunk megverve ezzel az érzéssel, ami olyan természetes és jó. Miért érzem azt, hogy amikor együtt vagyunk minden tökéletes. - Mondtam könnyekkel küzdve.

Alexander nem válaszolt csak sóhajtott egyet. Tudom, hogy ő is így érez.

- És amikor elmész, eltudlak felejtenj... de aztán egy érintésedre megint feltörnek bennem az érzelmek. - Folytattam.

- Hamarosan indulok. - Mondta Alexander.

- Igen, tudom. - Mondtam a könnyeimet letörölve, majd elindultam felé.

Oda mentem hozzá, bezártam a köztünk lévő távolságot, és az ajkaimat az övéhez irányítottam.

- Rám is gondolsz majd néha? És ígéred, hogy vigyázol magadra? - Kérdeztem, miközben az ajkainka pár centi választotta el.

- Mindig gondolni fogok rád, de tudd, hogy engem soha nem veszítesz el! - Mondta Alexander elcsukló hangon.

- Annyira fogsz hiányozni! Mondtam már zokogva.

A szüleink felkiabáltak a nappaliból, hogy indulni kell, ezért el akartam engedi Alexandert, de hatalmas erővel húzott vissza magához és hevesen megcsókolt. A hosszadalmas csókunk minden csodával felér, imádom érezni ahogyan az ajkaink összeérnek. Csókunk befejeztével lementünk a nappaliba, majd anyám megölelte Alexandert, azt követően én is megöleltem még egyszer utoljára, ki tudja mikor érzem megint az ölelését. Aztán apámmal együtt elindultak. Amikor láttam, hogy kilépett az ajtón, olyan érzés volt, mintha egy tőrt döftek volna a szívembe. Anyám bement a konyhába vacsorát készíteni, én pedig felmentem a szobámba. Egyedül maradtam, teljesen egyedül...