Efrye szigete

Amanda

Ma van az utolsó napja a télnek, az idő hideg, de meleg szél fújdogál.A fehér felhők felszakadoztak, szépen süt le a fényes nap a kopott utcákra.Sóhajtva csukom be a tetőablakomat: ideje készülődni.

Ma a smaragdzöld blúzomat veszem fel,ami remekül illik barnás vöröses hajamhoz.Sötét nadrág ezüst övvel, barna bőr csizma, és egy művészi vékony selyemsál.Tehát a legunalmasabb szerelést.

Lerobogok az instabil lépcsőn, anyukám karikás, bambuló szemekkel iszogatja forró kávéját.Mereven nézett rám, láttam a szomorú szemében hogy megint a régi otthonunkról álmodott.Beletúrt kócos vörös hajába, és álom ittas hangon szólított meg:

-Hogy aludtál kincsem?

-Egész jól - nem akarom azzal traktálni, hogy órákig szárnyaltam álmomban, a kedvenc rétem fölött, amit szintén magunk mögött hagytunk-.

-Szuper - mondta borongós hangon, ami persze rögtön nekem is a szívemig hatolt a bánat késével.

Anyukám a legerősebb szellemileg akivel valaha találkoztam, még sosem láttam sírni vagy panaszkodni. Sajnos mióta gyönyörű kertes házunkból, az iskolából ahol annyi barátom volt, elköltöztünk, ebbe a rideg betonvárosba, mindketten apámmal rendítetlenül komorak.Sosem mondták miért, de azt a legtisztábban érzem, hogy nem önszántukból tették.A város ötven méter magas fallal van körül véve, kvázi börtön.

Szótlanul reggelizünk, kimondatlanul is átérezzük a másik honvágyát. Semmi erőm arra törekedni, hogy emeljem a hangulatot ezért csak gyorsan megeszek mindent, és a táskámat átvetve a vállamon kilépek a kapun.

Fellélegzek, beszívom a friss levegőt, az otthoni nyomott hangulat ellenére visszatér a jókedvem.Felnézek a makulátlan kék égre: kiskorom óta legnagyobb vágyam hogy tudjak repülni. A nap későbbre jár mint gondoltam megszaporázom lépteimet, és befordulok.A főút betonja ragyog a tükröződő napsugaraktól, szinte a talpamat melengeti.

Szét tárom karjaimat, a szél átfésüli a hajam, belekap a ruhámba:kiszellőzteti fejemet hogy ne gondoljak semmire.Madár csicsergés kísér a hatalmas, sorsomat megkeserítő, robusztus épületig: az iskoláig.

Belépek a kovácsolt vas kapun, és elindulok, a szélső csigalépcső felé. Erőteljesen meglök egy szembejövő alak: akkorát taszít rajtam, hogy ügyetlenül kiborul az egész táskám tartalma, a márványkőre. A vállamat masszírozva hajolok le, pakolom a könyveimet és egyéb holmimat vissza, amikor egy sárgás, össze hajtott papír akad a kezembe, ami tutibiztosan nem az enyém.Körül nézek az előcsarnokban, rajtam kívül már csak páran szaladtak az első órájukra.

A nyakamba szedem a lábam, éppen beérek Mrs. Church órájára.Sóhajtva rogyok le a hátsó padba, és kinyitom a tankönyvemet.Amikor kivégeztem az értelmesebb feladatokat,kiváncsian nyitottam fel a papít: Egy nekem címezett levél volt az.

VÍVÁS ELŐTTI SZÜNETBEN VÍVJUNK MEG. TOTÁLISAN ELEGEM VAN BELŐLED. HA NYEREK ELTŰNSZ A SULIMBÓL A PUCCOS CSALÁDODDAL EGYÜTT . HA NEM JÖSSZ GYÁVA LIBA VAGY.

Nincs aláírás, mégis rögtön tudom ki írta a felhívást.Maya, az évfolyam társam, már az első itteni napomon megpróbált kiutálni.Nem könnyítette meg a beilleszkedést a folyamatos megjegyzési, a rólam terjesztett pletykái, és a meglepetés szerű viccei.Amúgy így is rengeteg barátom lett, mert, nagyon sokan voltunk újak itt, és amúgy s könnyen barátkozom, de hát ezek a barátok se voltak a régiek.Ez Mayának csak vagy egy újabb átverése, vagy most már szó szerint akar kard éle hányni.

-..Amanda?-Mrs. Church szigorúan bambult rám-Remélem te is egyet értesz a véleményemmel.

-Természetesen tanárnő-a lapot a táskám mélyére süllyesztem, és elhatározom hogy elmegyek a találkozóra: Senki se nevezhet, egy Backroom lányt gyávának.

Ez a fél fejezet, a másik részt későbbre kell tennem, mert eddig is egy csomó időt vártam a publikálással. :) bocsi és jön a folytatás..