Legyőzhetetlen (Kuroko's Basketball Fanfiction)

°1°

Furcsa belegondolni, hogy annyi kemény edzés után, könnyekkel karöltve és vért verejtékezve de itt vagyok. Hihetelen ez az egész, hisz megannyi fiú közt itt lenni egyedüli lányként, ráadásul úgy, hogy a csapattársaim tisztelnek, egyszerűen felemelő érzés.

A közönség erőt ad azzal, hogy butzdít minket. Egy emberként kiáltja minden ember:

"SEIRIN, SEIRIN".

Az iskola a mai napon kezdetét veszi. Velem egy idős fiatalok mennek csoportosan vagy párban az utcán, de látni egyedül sétáló lányokat, akik lassú tempóban könyvet esetleg mangát olvasnak, vagy magányos srácokat, akik a zenék világának rejtelmei között keresnek megnyugvást.

Vannak olyanok, akik a Seirin nevű középiskola felé tartanak és akadnak olyanok, akik egy másik iskola egyenruháját viselik, s csupán csak elkísérik fiatalabb testvéreiket, barátaikat, vagy kedvesüket. Látni erre felé szülőket, akik aggódóan engedik el gyermekiket, mert valahol a lelkük mélyén érzik, hogy az épületben töltött éveik alatt gyermekeik valamilyen szinten megváltoznak. Akár jó, akár rossz irányba, de tudják, hogy nem mindenki lesz ugyanaz a személy.

A sok olyan gyerek között, aki most kezdi az első évét ott vagyok én, aki egyedül mégis célirányosan szedi a lábait újdonsült iskolája felé, s amint belépek a Seirin kapuin meglátom, ahogy a felsőbb éves diákok felsorakozva akarják magukhoz csalogatni az ígéretesnek tűnő elsősöket.

Érdeklődve figyelem, ahogy minél kreatívabbak ötletekkel próbálják felhívni az elsőévesek figyelmét a felsősök. Az én figyelmemet, mégiscsak egy klub kelti fel.

Kosárlabda.

A velem egykorú lányok, a többi lánnyal barátkoznak, esetlen mangákat olvasnak, hogy később egymás között beszéljét át azok tartalmait. Gyermekkorom óta rajongok a kosárlabdáért.

Persze mindezt titokban, hisz több olyan dolog is történt az életemben, ami miatt nem szeretem kimutatni az érzéseimet. Az első ilyen ok volt például a szüleim válása, akik majdhogynem 10 éve váltak el. Én és az ikertestvérem akkor még csak öt évesek voltunk. A bátyám anyánkhoz került, míg én apánknál maradtam. Viszonylag boldog életet éltem, hiszen apukámnak volt munkahelye és mindig meleg étel került az asztalra.

Évek teltek el így. Már 11 éves voltam mikor apukám szomorúan, könnyekkel küszködve lépett be az ajtón. Kyoka-san a dadusom és én érdeklődve figyeltük őt, hiszen akkor még nem tudtuk mi történt. De apa egyszer csak elkezdett beszélni. Szaggatottan beszélt, mint aki most tanul szót érteni egy másik emberrel.

Elbocsátották.

Egyszer csak a főnöke odaállt elé és azt mondta leépítés van és sajnos apukám volt az egyik, akitől megváltak. Mindezek után apa próbált munkát keresni, de nem nagyon talált még egy ilyen jó állást. Mikor megnézett egy-egy hirdetést mindig talált hibát, viszont ami minden hirdetésben ugyanaz volt,  hogy nem fizettek eleget ahhoz, hogy apukám tudjon fizetni mindent, így egy idő után a dadustól is meg kellett válnunk. Enni mindig keveset ettünk és bár akkor még nem mondta, de tudtam jól, hogy saját magát hibáztatja. Ezek után egy olyan dolog történt, ami végleg tönkre tett mindent.

Apa inni kezdett.

Eleinte még nem is volt olyan feltűnő, majd egyre és egyre durvább lett. Már nem csak ivott, de különböző tudatmódosító szereket is használni kezdett. Egyik nap négyesnél rosszabb jegyet vittem haza az iskolából. Akkor kaptam meg életem első pofonját, ezek után minden egyes nap megütött, vagy megvert és ez így ment éveken keresztül. Aztán egyszer úgy éreztem ez nem mehet tovább. Könnyekkel küszködve hívtam fel a bátyámat, Tetsut. Eltorlaszoltam az ajtómat és fohászkodtam, hogy minél hamarabb felvegye a telefont. Egy-két csengés után meghallottam a hangját. Pár szipogás után megszólaltam, de alighogy elkezdtem a bátyám félbeszakított és csak ennyit mondott: „Nem érek rá".

Apámnak sikerült bejutnia hozzám és ez alkalommal, sokkal jobban megvert, mint szokott. Rúgtam, kapálóztam, visszaütöttem és még haraptam is, de apa sokkal erősebb volt. Valaki meghallhatta a sikolyomat, mert nem sokkal később valaki leszedte rólam apámat és szirénákat is hallottam. S bár homályosan, de láttam, hogy valaki letérdelt mellém és engem szólongat, majd hirtelen minden sötét lett.

Mikor felébredtem, a fehér plafont láttam meg. FA fertőtlenítő éles szaga émelyítő hatással volt rám. A fájdalomkínzó lassúsággal kúszott fel a végtagjaimba, majd ellepte az egész testemet. Elfordítottam a fejem, hogy körbe nézzek és ekkor láttam meg anyám lehajtott fejét az ágyon, amin feküdtem. Halkan nyöszörögni kezdtem, hiszen már csak a szavak formázása is hatalmas fájdalommal járt.

A hangokra anyám és Tetsu, - aki akkor lépett be a szobába – felkapták a fejüket. A nő aki az anyámnak nevezte magát halk zokogásba kezdett, míg a bátyám, csak lehajtott fejjel állt továbbra is a csukott ajtó előtt. A mellettem zokogó nő, csak egy szót ismételgetett, de azt folyamatosan, megállás nélkül.

„Sajnálom, sajnálom, sajnálom"

Ahogy ott zokogva hajtogatta, azt az egy szót nem éreztem mást, csak töménytelen szánalmat.

-Menjetek innen. – hangom halk volt, és már csak ez a két szó is nagyon nagy fájdalommal járt. A bátyám, mintha csak most tért volna magához. Oda lépett anyánkhoz, finoman megérintve a vállát, szavak nélkül kérte őt arra, hogy keljen fel és menjenek ki. Nem sokkal később egy orvos jött be és elmondta, hogy mi történt velem és milyen súlyosak a sérüléseim.

A tornaterembe belépve, egykori legjobb barátnőmet láttam meg, amint egy csapat póló nélküli srácot vesz szemügyre. Persze a tornaterem ajtajának hangos nyikorgására mindenki felkapta a fejét és én csak akkor vettem észre egy számomra fájdalmasan ismerős személyt. Szemei kikerekedtek, ahogy meglátott és hangja is remegett mikor megszólalt.

-A-akane? – furcsamód a többi bennt levő ember, csak akkor vette észre az alacsony, világoskék hajú srácot. Nem nagyon foglalkoztam sem vele, sem pedig az értetlenül bámuló arcokkal. A kezdeti meglepettség után a legtöbb felsős figyelmen kívül hagyta a srácot és felém igyekeztek, amit csak egy halovány mosollyal az arcomon nyugtáztam.

Írói szemszög

Ekkor Kagamiban megmozdult valami. Nem tudja mi volt az talán a lány mosolya, vagy az angyalok zenéjét megtestesítő kacagása. Nem tudott rájönni. Egy valamiben biztos volt. Megtetszett neki a lány vadsága, nyers stílusa és földöntúli szépsége. Ezt csak akkor érezte amikor Amerikában megismerkedett Alexszel. Szeretet érzett. Annak is egy erősebb formáját amit talán a szerelemhez tudott volna hasonlítani, de szerelmes nem lehetett hisz még csak alig ismerte a lányt,. Abban viszont biztos volt hogy valami szörnyűség történt vele. Ugyanis az általa jól ismert érzéstelen maszkot viselete a lány, amit ő maga csak 2 éve hagyott el. Ám azt elképzelni nem tudta hogy mi történhetett a lánnyal, de ki akarta deríteni.

Hi Minna!

Gondoltam ráférne egy kis javítás az egész történetre. Szerintem egy kicsit elkapkodtam az elejét, ami viszont meglepő, mégis nagyon jól esik az az, hogy nektek még így is tetszik.