Legyőzhetetlen (Kuroko's Basketball Fanfiction)

°8°

Szerintem soha nem fogom megbánni, hogy ott hagytam Junpei-t a tetőn. Persze fáj, de sokat enyhít a dolgon, hogy Rikot nem veszítettem el és tudtunk egymással beszélni. Lehet, Junpei már nem szeretné, hogy az élete része legyek, ettől függetlenül számomra nagyon fonots marad, Rikoval együtt. Olyan buták mind a ketten. Mindenki, de tényleg miondenki látja rajtuk, hogy mennyire szerelmesek csak ők maguk nem. Szívből remélem, hogy amikor visszatérek Brazíliából, akkor ők már egy párt fognak alkotni. A gondolattra, egy mélykék szempár ugrott be, de én magam sem értettem az okát.

Pár perccel később

Végtelennek tűnő percek után, már a Touou Akadémia folyosóit szeltem át. Rövid idő alatt értem a tornaterem elé, és kicsaptam az ajtót. Wakamatsu-san kislányos sikítása ez alkalommal sem maradt el, de abbana pillanatba ez egyáltalán nem tudott érdekelni. Szemeimmel egy sötétkék hajkoronát kerestem. Szomorú voltam és dühös, de amikor megtaláltam a kék hajhoz tartozó gyönyörő szemeket a bennem levő érzések hada elkezdett enyhülni. Pedig szomorú voltam, hiszen újabb ember hagyott el, aki nagyon fonotos volt számomra és valamilyen szinten úgy érzem ez az én ibám is.

Furcsa volt, hogy Dinkát is a csapat edzésén lehetett látni. Azt a személyt akinek az arcát 24 órája nem tudom kiverni a fejemből. Borzalmasan lehetett lántni rajtam, hogy egyáltalán nem vagyok a toppon, hiszen a mindig szigorú Wakamatsu és a mindig érdektelen Aomine egymásra néztek. Néma kommunikáció zajlott le közöttük abban a pillanatban. Dinka tekintete kérdően villant a szőke hajú kapitány felé. "Engedj el, te is látod, hogy nincs valami rendben. A szavamat adom, hogy bepótolom az edzést." Ezt üzente a kék hajú fiú tekintete. "Menj! Még én is látom, hogy valami nincsen rendben."

Dinka levette magáról az a rusnya neon színű atlétát és egy szempillantásnyi idő alatt termett előttem, átölelve reszkető testemet. "Huh? Reszketek? Észre sem vettem."

A kék hajú hegyomlás ölelő karjai között a testem aprónak és törékenynek tűntek. Az erős karok között az érzékeim egyre tompábbak lettek. A külvilágot sem úgy éreztem, ahogyan máskor. Arra eszméltem fel, hogy Daiki szépen lassan kivezet a teremből. Nem szólt semmmit, csak a lépteink hangja visszhangoztak a folyosón. Egyik kezével derekamat őlelte át, másikkal pedig a hátamat simogatta. Talán az iskola kezdete őta, most éreztem magam teljesen biztonságban. A testem remegése egyenletesen alább hagyott és azt éreztem, minden gondolatom megszűnt. Ebben az egy pillanatban nem volt semmi más, csak ő és én.

Mindig is szerettem az érinétését, az utóbbi időben talán túlságosan is. Minden egyes porcikám sóvárgott azirán, hogy a bőre az enyémet érintse.

Egyszerre éreztem az, hogy teljesen üres a fejem és, hogy a gondolatok össze-vissza cikáznka az elmém minden pontján. Erősen koncentráltam arra, hogy figyelmen kívül tudjam őket hagyni és egyenletesen tudjak lélegezni. Borzalmas, de még azt sem vettem észre, hogy a lélegtem is reszket.

-Próblj egy kicsit megnyugodni királyláln, a végén még rosszul leszel. - hangja halk volt és megnyugtató. A szavainak ereje volt én pedig a bűvkörébe kerültem. A lelkem egy nagyon nagy része stresszmentes és kiegyensúlyozott lett. A levegő vételem újra átlagos lett és a reszkető testem is visszatért az eredeti állapotába. Ezekkel ellentétben, a szívem viszont remegett. Talán olyan erősen, mint amikor apám először emelt rám kezet.

-Emlékszel arra napra, amikor az apám először ütött meg? - Ő csak egy aprót bólintott, de én éreztem, ahogyan izmos teste megfeszült. - Azon a napon is cak te tudtál engem megnyugtatni.

Miért? Miért csak ő tud megnyugtatni, amikor senki más?  Miért csak az ő mosolya dobja fel a napjaimat? Miért csak az ő ölelő karjai között érzem magam biztonságban?

Aomine szemszöge

A teganpi nap után hiányt éreztem, hiszen nagyon rég volt már, hogy Akane és én ilyen hosszú ideig együtt voltunk. Azt hittem csillapodni fog ez az érzés, de rá kellet jönnom, ez nem ilyen egyszerű. Megpróbáltam enyhíteni és elmentem kosarazni, teljesen idegen emberekkel. A gondolataimat sikerült egy kicsit csillapítani, de az érzést nem. Ma szintén éreztem, hogy valami nincs rendben, hogy valami hiányzik. A csapattal kezdtem el ma edzeni, hátha alábbhagy az , de ekkor sem jártam sikerrel. Ez a lány az edzés kellős közepén toppant be. Már akkor látszódott, hogy valami nincs rendben, amikor belépett az ajtón. A szemei megtörtek és végtelenül szomorúak voltak. Zaklatott volt és egész testében remegett. Különös módon, amikor a szemébe néztem, a hiány másodpercek alatt tűnt el. A helyét azonban a düh vette át, hiszen legutóbb, amikor ilyen állapotban láttam ezt a lányt, akkor érte élete legnagyobb csalódása. Akkor, amikor elveszítette a testvérét.

Amint megláttam, mellette akartam lenni. Semmi más nem számított. Fogni akartam a kezét, át akartam öleni és amennyire csak lehetett meg szerettem volna nyugtatni. Wakamatsu-ra néztem, tekintetem szinte egyből találkozott az övével. Néma szavakkal kérleltem a csapatom kapitányát, hogy engedjen el, hiszen annak a lánynak ott szüksége volt rám. A szőke hajú kapitány szinte azonnal rábólintott. Ezután nekem sem kellett több, a lányhoz siettem és amilyen gyengéden csak lehet kivezettem a teremből.

Fogalmam sem volt, arról mit is csinálhatnék. Átöleltem, miközben nyugtató szavakat suttogtam a fülébe. A lélegzete gyors volt, féltem, rosszul lesz és kérleltem, hogy vegye lassabban a levegőt. Rövid idő alatt a levegő vétele ismét normális volt. A teste sem remgett már annyira, a lelke viszont reszketett. Hosszú perceken át álltunk az Akadémia udvarán. Nem volt körülöttünk senki, csupán a csend ölelt át mind kettőnket. A csendnek, azonban hamar vége lett.

-Emlékszel mikor apám először emelt rám kezet? - hangja nagyon halk volt, amikor kiejtette a száján a szavakat. A testem akaratlanul is megfeszült. Egy kis idő után is csak egy apró bólintásra futotta tőlem. - Azon a napon is csak te tudtál megnyugtatni engem.

A mondat másik felét már a mellkasomba motyogta, mégis tisztán lehett érteni minden szót, amit kiejtett az ajkain, melyek most kissé kiszáradtak, de még mindig csábítóak voltak. Emlékszem arra a borzalmas napra. Kuroko-san egy apa figura volt számomra addig a napig, hiszen az én apám még gyerekkoromban lelépett.

Utolsó mondatát már a mellkasomba motyogta, viszont tisztán lehetett érteni minden szót, amit kiejtett kiszáradt ajkain. Igaza volt. Emlékszem arra a napra, amikor az apja először emelt rá kezet. Azt mesélte nekem Akane, hogy azon a napon az apja még bocsánatot kért tőle és békén hagyta, de ahogy telt az idő egyre gyakrabban ütötte meg őt az a mocsok. Anyukám is tudott a dologról, hiszen nagyon sokszor ő látta el a kék hajú sérüléseit. Felajánlottuk neki, hogy aludjon nálunk, de ő csak némán ült egy kis ideig, aztán halványan elmosolyodott.

-Szeretek nálatok lenni, viszont nem szeretnék a terhetekre lenni. Anyukádnak és neked is meg vannak a gondjaitok, nem kellek oda nektek én is. Mindazonáltal, ha már nem bírom, akkor te leszel az első, aki eszembe jut.

Aznap még ott aludt nálunk, azonban másnap hamar felkelt és elment. Ezután a beszélgetés után mindent megosztottunk egymással. Minden titkunkat elmondtuk a másiknak. Akane betartotta a szavát és amikor nem bírta tovább tényleg eljött hozzánk. Olyankor anya is boldog volt, hiszen úgy érezte, hogy lett egy kislánya is a fia mellé. Én azonban sohasem tudtam testvéremként szeretni Akanét. Számomra mindig is több volt egy barátnál.

Miért benne tudok megbízni a legjobban? Miért van az, hogy a közelében vagyok melegséget érzek? Esküszöm olyan érzés volt, mint azokban a nyálas szarokban a pillangók. Miért az ő közelségére vágyom a legjobban?

A mai napig nem tudom ezekre a kérdésekre a választ. De remélem egy nap meg fogom találni a válaszokat, vagy a válaszok találnak meg engem.