Legyőzhetetlen (Kuroko's Basketball Fanfiction)

°16°

Aomine szemszöge

Az ideg szinte szét feszítette az egész bensőmet, mikor megláttam, hogy a vörös hajú srác a karjait Akane dereka köré fonja. Pont oda, ahol az előbb még az én kezeim tartották fogva a kék hajú lány derekát. A harag és a féltékenység másodpercek alatt borították el az elmém és, ha Akane nem intézkedett volna, akkor biztos, hogy én fogok és annak senki nem örült volna.

A döbbenettől lefagyott lány hirtelen észhez tért és eltaszította magától a vörös hajút.

-Haver, értem én, hogy örülsz meg minden, de még mindig nem csípem, ha hozzám érnek. - a lány hangja nyugodt volt, de volt benne valami, ami még engem is eltántorított.

Ahogy észre vettem nem csak engem, de a kék hajú lány előtt álló Kagamit is. Jobban megfigyelve látszott rajta, hogy nem teljesen Japán. Magas volt, nagyon is és bőre is eltért a megszokottól.

Nem szóltam egy szót sem, csak csendben figyetem az eseményeket. Olykor- olykor elkalandoztak a gondolataim, valószínűleg ezért is nem vettem észre, hogy az előttem álló két személy már abba hagyta a beszélgetést, sőt a vöröst már nem is láttam, és a kék hajú lány előttem áll és figyeli, ahogy az autók egymást váltva lépnek ki a látószögéből.

- Mintha mostanában egy kicsit el lennél varázsolva. Csak nem szeerelmes vagy Mine?- kérdezi és úgy hallatszik mintha, csak egy költői kérdést tett volna fel, de mélyen a játékosság alatt fel lehet fedezni valamit. Talán reményt? Mindenesetre, mégha a kérdésre nem is várt választ mégis adtam rá.

-Lehetséges. - amint kiejtettem a számon a szavakat Akane felé sandítottam. Az arcán több érzelmet is fel lehetett feedezni, de mégis, mintha a világos kék írészekben zöld fény csillant volna meg. 

Ekkor kezdtem el érezni azt, hogy talán az érzéseim mégsem viszonzatlanok.

Akane szemszöge

-Lehetséges.

Egy szó. Én mégis úgy éreztem, mintha egy világot rombolt volna le bennem. A torkom össze szorult, a szívem sajgott, a gyomrom görcsbe állt, és valamiért azt éreztem, hogy az a személy nem én vagyok.

Ez volt az a pillanat mikor már én sem tudtam magamban tartani az érzelmeim és úgy éreztem a tekintetem mindent elárult. Abban a pillanatban nyitott könyv voltam minden olyan embernek aki valaha, csak egy kicsit is ismert engem.

És épp ezért ilyedtem meg egy pillanatra, mert Aomine Daiki nem csak egy olyan ember aki futólag ismer, hanem ő az egyetlen aki minden arcomat ismeri.

Ám abban a pillanatban, mikor rá emeltem a tekintetem megnyugodtam, ugyanis nem engem nézett, hanem az egymás után suhanó felhőket nézte.

Ott és akkor nem lehettem önző. Ő mindig is figyelembe vette az érzéseim és mindig ott volt mikor szükségem volt rá. Most rajtam volt, hogy támogassam, mégha egy olyan dologba is ami össze töri az én szívem. Így hát mosolyt varázsoltam az arcomra és a Dinka elé léptem.

-Naaa és ki a szerencséés?- szavaimat elnyújtottam, és így talán nem hallattszot annyira, hogy nehezemre esik érdeklődni a lány felől.

Rám emelte sötétkét tekintetét, maj elvigyorodott és megszólalt.

- Nem mondom meg.- gúnyos mosolya ott virított az önelégült arcán és abban a pillanatban kedvem lett volna letörölni az atcáról azt a görbületet. Egy vasszékkel. Egymás után. Kétszer.