Legyőzhetetlen (Kuroko's Basketball Fanfiction)

°3°

Junpei szemszöge

Akane feldúlva indult kifelé a teremből, de egy pillanatra megállt és Kagamira emelte a tekintetét. Bár nem láttam teljesen Akane arcát, azt mégis észrevettem, ahogy egy mosolyt küld Kagami felé. Nem azt a megjátszott érzelemmentes fanyar vicsort, vagy a gúnyosan elhúzott ajkakat mutatta a vörös hajú srác felé, hanem egy igazi és őszinte mosolyt. Persze előtte nem értettem miért, de mikor Kagami felé fordultam láttam a srác arcán a leplezetlen kíváncsiságot és sajnálatot. Nem azt a hamis sajnálatot, amit a legtöbb ember az ilyen helyzetekben produkál. Ez valódi volt.

Ez az apró mosoly sokkal szebbé tette Akane-t. Olyan kiegyensúlyozott lett egy pillanatra, nemcsak az arca, de az egész lénye szerintem még, mint soha. Mintha megszabadult volna attól a tehertől, amelyet már hosszú évek óta cipel a vállain. Majd amilyen hirtelen jött az a mosoly, olyan hirtelen is tűnt el. Akane szorosabban fogta meg a táskájának a pántját és kiment a teremből.

Körbe néztem a torna termen és mindenki a kék hajú lányt hűlt helyét bámulta, bár nem értettem, hogy miért. A másodévesek velem együtt jól ismerték a lányt, ez igaz, de az első évesek nem ismerték, nem tudták, hogy ki ő, akkor miért éredekli őket ez az egész?

Akane valódi történetét senki sem ismeri, de aki mégis az nem azt látja mint mindenki más. Nem azt, hogy egy érzelemmentes és egy bunkó lány, de nem is egy egoista beképzelt lány. Aki valóban ismeri őt az tudja, hogy Akane egy összetört, mégis nagyon erős lány.

-Mi közöd van a húgomhoz? – Kuroko hangja halk volt és, ha most nem lett volna még mindig az a csönd, amit Akane távozása okozott, akkor valószínűleg nem is hallottam volna meg a hangját.

- Tudod Kuroko én úgy gondolom, hogy nincs jogod őt a húgodnak nevezni, még, ha vér szerint az is. Ugyanis a legnehezebb pillanatában inkább lekoptattad, mintsem támogattad volna. Aznap mikor történt az eset én és egy barátom épp a házuk előtt mentünk el, mikor rémisztő és fájdalmas sikolyokat hallottunk. És halk, de kivehető nevetést. – az emlékek hatására elkapott az undor és kezdett felfordulni a gyomrom, ahogy visszagondoltam arra a napra. – Szerintem több sem kellett és rohantunk befelé a házba. A barátomat megkértem, hogy maradjon a földszinten és hívja mentőket és a rendőröket. Aztán egy újabb sikolyt hallottunk és rohantam az emeletre. Valószínűleg Akane szobájában voltak, de nem igazán tudtam a szobára figyelni, mikor apátok ott állt a szinte eszméletlen lány felett és nevetve rugdosta őt a földön. Leszedtem róla a részeg férfit és elég volt egyszer megütni azt a mocskot, hogy kiterüljön a padlón. Amint meghallottam, hogy megérkeztek a mentők felkaptam az akkorra már eszméletlen lányt és rohantam a mentősök felé abban a reményben, hogy nem lesz semmi baja. Ezek után még mindig úgy gondolod, hogy jogod van ahhoz, hogy a bátyjának hívd magad?

Kuroko már a történet elején lehajtotta a fejét és nem szólt semmit. Próbáltam diszkrét lenni, de szerintem mindenki hallotta, hogy mi történt aznap. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy könnyek csepegnek le a tornaterem lakkozott padlójára.

Valószínűleg most tudatosult benne teljesen, hogy majdnem elvesztette a húgát és a már eddig is gyötrő bűntudat most kétszer akkora lett. Az általában csendes srác, most nem tudta tartani magát. Ott állt előttem és zokogott. Nem hiszem, hogy tudtam volna csinálni valamit, mégis a kék hajú srác elé álltam és megöleltem. Szemeim Riko-t keresték és mikor megtalálták némán könyörögtem neki, hogy tegye könnyebbé a helyzetet.

-Jól van, semmire kellő banda ma mindenki haza mehet. Ezt most megúsztátok, de legközelebb pokoli edzést tartunk, csak hogy boldogan menjetek haza. – máskor azt mondanám a lány mosolyára, hogy gyönyörű, de most még bennem is félelmet keltett a pokoli edzés említése mellett.

Már csak hárman voltunk a teremben, mikor Kuroko sírása csillapodott. Riko, Ő és Én.

-Köszönöm szépen Hyuuga-senpai, hogy mindezt elmesélted. Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam és, hogy az edzésből sem lett semmi. – itt szeme sarkából Riko-ra nézett és bocsánat kérésének jeléül enyhén meghajolt. – Valószínűleg egy életre elrontottam a kapcsolatot a hú- Akanéval, de szeretném őt újra a testvéremnek nevezni. És szeretném, ha ő is így tekintene rám. Bár nagyon hosszú lesz az út valószínűleg, szeretném megpróbálni.

Ezután maghajolt, majd távozott.

-Mit gondolsz? Jó ötlet lenne továbbra is a csapatban tartani őket? – Riko hangja térített vissza a valóságba. Megráztam a fejem és a mellettem álló alacsony lányra néztem.

-Őszinte legyek? – bólintott – Fogalmam sincs. Akane-t ismerve biztos vagyok benne, hogy valamit ki fog találni, hogy ne kelljen vele egy légtérben ezzel is nehezítve a srác elhatározását, de nem tudhatom, hogy mit fog hozni a jövő nem igaz?

-Valóban. – Elkövettem az a hibát, hogy bele néztem a szemeibe. Azokba az átkozottul gyönyörű szemeibe.

Másnap mikor már az iskola előtt jártam halvány mosoly terült el az arcomon, mert láttam a fekete motort az iskola parkolójában, ami csakis egy személyhez tartozott. Elöntött a megkönnyebbülés, hiszen ez azt jelentette, hogy Akane jól van. Megviselhette őt a találkozás a testvérével és nem tudtam, hogy mit gondoljak, mikor feldúltan elhagyta a termet, majd az iskolát és, hogy őszinte legyek rettenetesen aggódtam érte, mert húgomként szerettem azt a lányt.

És mégis előfordulhat, hogy fájdalmat fogok neki okozni azzal, hogy megpróbálom rábeszélni valamire, amit biztos, hogy nem akar. Segíteni akarok Akane-nak, mert látom rajta, hogy hiányzik neki bátyja, még ha nem is mutatja ki. És segíteni akarok Kurokonak is, hiszen őt is évek óta kínozza a bűntudtad.

Már csak az volt a kérdés, hogy hol van a tékozló leány, hiszen az osztálytermében nincsen és az udvaron sem láttam. A szertárak ilyenkor reggel még zárva vannak, tehát az egyetlen hely ahol egyedül lehet és ami még veszélyes is az csak egyetlen hely lehet.

A Tető.

_____________________________________________

Hi Minna!

Ma az első három rész javítása jött, amint tudom hozom a következő hármat, remélem tetszik/tetszeni fog nektek. Azoknak is akik úgy döntöttek,  hogy újra olvassák és azoknak is akik még nem olvasták.