Legyőzhetetlen (Kuroko's Basketball Fanfiction)

Epilógus

Aomine szemszöge

Ültem a szobámba és néztem ki a fejemből. Régen szerettem, csak úgy feküdni egyedül az ágyon és mélyen a gondolataimba merülni. Most még is rossz érzés volt az üres szobába lenni.

Akane az elmúlt egy napban megtöltötte a szoba nincstelenségét egy kis fénnyel, de most, hogy nincs itt elmúlt a varázs.

Nem értettem, hogy miért lett hirtelen ilyen rossz kedve, mégis tettem azt, amit mondott. Nem faggattam, nem kérdezgettem, de még csak egy témát sem dobtam fel, hogy el tereljem a figyelmét.

Az sem volt teljesen tiszta, hogy miért hazudott, mert ez egyértelmű volt. A mosoly az arcán nem volt igazi. A szemei sem voltak boldogok. Tudtam, hogy nem indul a gépe korábban, s bár elleneztem az utazását és nem adtam hangot az ellenkezésemnek, figyeltem, hogy még csak véletlenül se legyen semmi gond ez alatt a két nap alatt.

Hülyéskedtünk, nevetgéltünk, majd... majd feltűnt neki, hogy mostanában sokszor csak úgy elkalandozok. Talán egy pillanatra le is deremdtem, mert az mégsem modhattam, hogy :

"Bocsesz, azért nem figyelek se rád, se másra, mert mindig te jársz a fejembe és azt hiszem, hogy beléd szerettem."

Szerintem ki is röhögött volna, majd felpofoz és kacagva odébb áll. Ezután még hátra nézve a válla fölött rám kiabál, hogy ne is keressem többé. 

Így hát ez lett, hogy helyeseltem a feltett kérdésre, és meg is tudta, hogy szerelmes vagyok. Ezzel csak annyi volt a gond, hogy az hitt valaki másba.

Nem is értem, hogy hogy lehettem ekkora barom. Ha a kék hajú így reagált erre az egészre, az csak egy dolgot jelent. Mégpedig, hogy  ő is azt érzi, amit én. 

Nem is húztam tovább az időt valami eszetlen gyorsaságban kezdtem el felvenni a ruháimat és már a nappaliba fél lábon ugrálva húztam a cipőmet, mikor is neki mentem édesanyámnak.

-Hova ez a nagy sietség édes fiam? - kérdezte csípőre tett kézzel. Gyors felhúztam a cipőm és megfogtam anyukám vállát.

-Anya.  Szerelmes vagyok.

Ezek után nem is mondtam semmit, csak kiviharoztam a bejárati ajtón és márzlimra le tudtam inteni egy taxit. Bemondtam Akane címét és csak imádkoztam, hogy otthon legyen.

Kopogtam, dörömböltem az ajtón, de nem jött senki. Kezdtem egyre jobban kétségbe esni nem is tudtam, hogy mit tegyek.

Rémültem futottam vissza a taxihoz és mondtam a sofőrnek, hogy vigyen a reptérre. Nagyon reméltem, hogy még tudok beszélni Akanéval és el tudom mondani neki, hogy mit érzek.

Szakadt az eső és nem tudtam mást csinálni az egész út alatt, minthogy néztem az ablakon legördülő esőcseppeket. 

Alig, hogy megállt a taxis előredobtam 10.000 yent, majd egy a "visszajárót megtarthatja" mondat után már rohantam is a repülőtér épületébe.

Azokban a percekben féltem, sőt rettegtem, hogy nem találom meg a kék hajú szépséget.  Nem akartam arra gondolni, hogy mi lesz nélküle. Ha erre gondoltam a gyomrom össze zsugorodott és a szívem fájdalmasan kezdett dobogni. Az egyik információs pulthoz futottam.

-Elnézést!- szólítottam meg az előttem ülő hölgyet, aki velem nem foglalkozva telefonált nyugodtan. - Elnézést!- ekkor már egy kicsit erőteljesebb hangnemben szólaltam meg, de még mindig nem figyelt rám. - Ide figyeljen asszonyom!- ekkor már méltóztatott rám figyelni és előrehajolt kivettem a kezéből a telefont és lecsaptam a pultra. Ekkor már el kezdett volna hisztériázni és arra is megesküdtem volna, hogy méteres karmaival ki akarja vájni a szemeim.

-Mikor megy a legközelebbi Brazíliába induló gép? És ki ne nyissa a száját, csak, ha valami értelmeset is mond. Például a kérdésemre a választ.- szinte már ordibáltam és biztos voltam benne, hogy a fejem is vörös a méregtől. Ez valószínűleg mér hatással volt az előttem lévő libára, mert mikor kinyitotta a száját csak annyit mondott:

-17:42- kor a kettes kijárat.

Ránéztem az órámra. 17:22. Akkor van 20 percem megkeresni Akanet, de nagyon kell sietnem. Össze-vissza  rohangáltam az egész repülőtéren csakis egy világoskék hajkoronát keresve és az Istenért sem akartam megtalálni. Végül az egyik sarokban találtam rá, ahogy az ablaknak döntve a fejét figyeli a fel és le szálló repülőket. Rohantam amilyen gyorsan csak tudtam és alig voltam tőle egy-két méterre mikor észre vett.

Megálltam előtte és egy kicsit lahajoltam. Kezeim közé vettem az arcát és az ajkaim az ajkaira tapaszottam. Meglepődött. Szemei kitágultak,a teste megfeszült és nem mozdult. Ajkaim továbbra is az ő ajkain volt, de már egyre kétségbeesettebb voltam.

Majd egyszer csak megnyugodtam. Ajkai viszonozták ajkaim mozgását és kezei sem tétlenkedtek. Míg az egyik keze derekamat ölelte, addig a másikat hajamba vezette. Boldog voltam. Boldog voltam, mert Akane viszonozta a csókot. Mert nem lökött el mikor letámadtam. De legfőképp azért voltam boldog, mert ekkor már tudtam, hogy a lány is viszonozza az érzéseimet.

És mind ezek után már boldogan engedtem el őt Brazíliába, de immár a barátnőmként.

______________________________

Hi Minna!

Mint ahogy azt ti is láthattátok ez volt az utolsó rész. Remélem, hogy tetszett nektek a történet.

Tudom, hogy Akane szemszögéből kezdtem el sztorit, de úgy gondoltam, hogy mindenféle képpen Aomine szemszögéből kell befejeznem.

Köszönöm szépen sok csillagot és a sok bátorító kommentet, melyek a folytatásra buzdítottak. És köszönöm szépen, hogy végig velem voltatok Akane és Aomine szerelmének kialakulásában.