Legyőzhetetlen (Kuroko's Basketball Fanfiction)

°7°

-Semmi baj Junpei. - már nem néztem vissza mikor beléptem az ajtón. Pedig volt baj. És nem is kicsi.

Junpei nekem nem csak a legjobb barátom volt, hanem szinte a testvérem. Mélységesen csalódtam benne, hogy amikor megismerte Tetsuya ártatlan arcát, akkor én már nem is számítottam neki. Borzalmas fájdalmat éreztem a mellkasomban, ami szépen átterjedt a csontjaimra. Elvesztetem azt a személyt, aki nekem a bátyám helyett a bátyám volt.

Azzal viszont telesen tisztában voltam, hogyha a Junpei-jel mindféle kapcsolatot megszakítok, akkor az egyik legjobb barátnőm is ellenem fog fordulni. Mindennél jobban szerettem volna beszélni azelőtt, hogy találkozna Junpei-jel. Riko nagyon régóta gyengéd szerelmi szálakat fűz Junpei irányába és ez fordítva is igaz. Az ő esetükben a vak is látja a kettejük között perzselő tüzet és a süket is hallja az elfojtott vágyakozást.

Sajnos nagyon régóta érzem azt, hogy én nem vagyok ide való és ezt a csapattársaim is érzik. Ők nem tudhatják, vagy csak nem akarják észre venni, de hallom minket mondanak róla a hátam mögött. Képes vagyok arra, hogy figyelmen kívül hagyjam mások irigykedő pillantásait, utálkozó beszólásait, mert én tisztában vagyok azzal mire vagyok és mire lehetek még képes. A mai világban, amiben mi élünk már nem lehet megfelelni az embereknek. Mindegy mit csinál valaki mindig lesz legalább egy ember, akinek nem fog tetszeni semmi, akármit is csinál.

A Junpei-jel való vitámon gondolkodtam. Nem tudtam mást csinálni, mint, hogy újra és újra végig pörgetek minden mondatot, amit egymás fejéhez vágtunk. Egy dolog különösen furcsa volt nekem. Kagami meg szeretne ismerni? Csak annyit tudok tenni, hogy sok sikert kívánok neki, hiszen még én sem ismerem saját magamat. Egyetlen ember van ezen a világon, aki jobban ismer engem, mint én saját magamat és ez nem mást, mint Aomine Daiki. Akárhányszor erre a srácra gondolok, hatalmas mosoly terül szét az arcomon és egy ilyen nagy volumenű veszekedés után is képes volt egy kis görbületet varázsolni az arcomra már csak azzal, hogy rá gondoltam. Rettentő szokatlan volt, hiszen nem fordult elő sokszor.

Annyira el voltam veszve a gondolataim hada között, hogy nem tudtam oda figyelni a környezetemre, így nem volt akkora meglepetés, hogy az iskola egyik kanyarjában neki mentem valakinek. Riko barna fürtjeit láttam csak és arra gondoltam, hogy ritkán van ekkora mázlim.

-Ne haragudj Riko nem figyeltem. Mondd, csak lenne rám néhány perced? Beszélnünk kéne néhány fontos dologról. - abban a pillanatban sajnos az sem érdekelt volna, ha azt mondja elhunyt a cicája. Megfogtam a kezét és elkezdtem magam után húzni még mielőtt megszólalhatott volna. Minél előbb szerettem volna beszélni legjobb barátnőmmel, így a legközelebbi ajtón belöktem és felkapcsoltam a villanyt, mert sötét volt. Mint kiderült az egyik takarító szertárba húztam be. - Igazából arról lenne szó, hogy ki szeretnék lépni a csapatból. Persze, ha kellene egy kis segítség, akkor bármikor a szolgálatodra állok, de képtelen lennék tovább olyan emberekkel lenni, akik teljes mértékben, zsigerből elutasítanak engem. Első okom igazából az lenne, hogy Junpei és én végleg elszakadtunk egymástól. Úgy értem ő már nem akar az életem része lenni. Ha nem haragszol meg, akkor ezt most nem szeretném veled megosztani.

-Mi a másik ok? - A velem szemben ülő lány hangja komoly volt és meglepődött, de egyáltalán nem volt dühös. Akkor ez mindennél többet jelentett nekem.

- Kaptam egy lehetőséget és nem szeretném visszautasítani. A Brazil válogatott egy lehetőséget ajánlott, miszerint, ha én is beleegyezek, akkor hosszú évek kemény munkája és edzések után részese lehetek a női kosárlabda válogatottnak. Persze sokáig kinnt kellene élnem Brazíliában, de az érettségit szeretném itt, a hazámban letenni. Most csak pár hétre utaznék ki és miután haza jöttem folytatnám az életem ugyanúgy, csak amikor végzek és lezárok magam mögött mindent egy új életet tudnék kezdeni. - egy félénk mosoly mertem csak küldeni legjobb barátnőm felé, aki egy pontot bámult a padlón és nem nézett a szemembe. Rettenetesen féltem a velem szemben ülő lány reakciójától, de kiderült, hogy semmi okom nem volt rá. Ugyanis Riko egy hatalmas sikítást követően a nyakamba vetette magát. Meleg érintését megérezve, egy ólomsúly esett le szívemről. A remény ott élt bennem, hogy még sem veszítettem el az egyik legjobb barátnőmet. És amikor belenéztem a melegséget sugárzó barna szemeibe teljesen megnyugodtam.

-Tudod kislány, lehet összevesztél Junpei-jel, de engem nem fogsz elveszíteni. Rám mindig és minden időben számíthatsz. Akármi is áll kettőnk közé meg oldjuk. Ezt ígérjük meg egymásnak. Illetve, hogy ha a tengerparton vagy akkor küldj képet a dögös pasikról. - ekkor robbant ki mind a kettőnkből a nevetés, hiszen tudtuk ez nem rám vallana

- Ugyan, mind a ketten tudjuk, hogy neked egy konkrét dögös pasiról kellenének képek. Köszönöm Riko.

- Mit köszönsz? - arcán halvány mosoly terült el és abban a pillanatban Riko egyszerűen gyönyörű volt. Arra gondoltam, hogyha Junpei abban a pillanatban meglátná, akkor tuti rávetné magát. Megjelent lelki szemeim előtt a szituáció, de egyik pillanatról a másikra egy kék szempár és a hozzá tartozó arc is megjelent. A halvány mosoly az én arcomon is megjelent, de csak megráztam a fejem és visszanéztem az előttem ülő lányra.

-Mindent.

Még utoljára megöleltem a barna hajú lányt és kimentem a szertárból. Még hallottam, ahogy ő is kijött, de én ekkor már a folyosó másik végén jártam.

Egyáltalán nem voltam már olyan ideges, mint mikor a tetőn álltam Junpei-el szemben, de a fiúra gondolva visszatért a mellkasomat szorító érzés. Láttam magam előtt a rideg barna szemeket és a megvető tekintetét. Úgy éreztem Junpei robban. Ki tudja, hogy mikor kezdődött el benne felhalmozódni a dolog. Ő úgy állította be a dolgokat, mintha az én hibám lenne, minden, ami az ő szívét nyomja. Mintha én vettem volna el a boldogságát. Olyan érzések kezdtek kialakulni bennem, amiket csak egyetlen embert tudott megoldani, kibogozni. Aomine Daiki. Olyan sokat járok hozzá lassan, hogy el fogja bízni magát és meg vádol, hogy zaklatom. Erre gondolatra megtorpantam, elmosolyodtam, de aztán motoromra felpattanva indultam el ezen a napon is a Touou Akadémiára.