Alohomora

Holdfényes éjszaka

Attól a naptól fogva, mind segítettünk Remusnak mindenben. De mégsem úgy kezeltük mint egy beteget. Ha valaki ránk nézett, ami James és Sirius csajozós dumái miatt elég gyakori volt, csak annyit látott, hogy a tekergők, amibe nagyon sok ember csatlakozni akart, nem is tudva a csapat igazi céljáról. Szóval mindenki csak azt hitte, erősebb lett a baráti kapcsolatunk. Közeledett a telihold és Remus napról napra sápadtabb lett, de nagyon jól el tudta játszani, hogy csak egy sima nátha. Az átváltozás napján már nagyon sápadt volt, és többször csak egy hajszáll választotta el, hogy ne zuhanjon ájultan a földre. Öt órakkor sikerült összeülnünk a hálókörletünkben. Remus ekkor már fehér volt mint a fal. Fejét felém fordította, a szemembe nézett, és megeröltette magát, hogy megszólaljon
- Még nem késő visszalépni, Ariana. Ha most velem jössz, szörnyű dolgokat fogsz látni. Ez nem játék, és ha mégis érzékeny vagyok az animágusokra, akkor meg is haraphatlak. Egyszóval ez nagyon veszélyes. Válalod?
- Igen.- feleltem határozottan. Remus felállt, én meg követtem. Ám mielött kiléptam az ajtón James Potter enyhén cinikusan utánamszólt.
- Mivel nem tudom azt kivánni Parázs, hogy legyél bátor mint Griffendél Godrik, legyél bölcs mint Hollóháti Heléna! Sok sikert Parázs és Holdsáp!
Azzal kiléptünk a szobából. Én értettem James megjegyzését, bár a többiek valószínüleg nem így voltak vele. Lilyvel és Jamessel már hónapok óta kutatjuk Mardekár Malazárt és utódját, és hiába segítenek az elődeink, a ravaszak házának alapítója folyton egy lépessel elöttünk jár. Bár annyit megtudtunk már róla, hogy a mardekárba jár, párszaszó, aranyvérű és fiú, ez nem sok segítség volt, mivel nagyon sok aranyvérű fiú van aki mardekáros, a párszaszót meg nem tudjuk kideríteni. Remussal kiértünk a kastélyból, és onnan elvezetett a fúria fűzig. A fa alján volt egy üreg, amin bedobott egy kavicsot, és a fa megdermedt. Mi bemászrtunk az odún. Egy jó tíz perces, csendes séta után egy roskatag házban kötöttünk ki. A falak csak úgy düledeztek,  rögtön felismertem a helyet.
- A szellemszálláson vagyunk? De ez az ország legvadabb kísértettanyája!
- Azt csak Dumbledor találta ki, hogy senki ne zavarjon. De szeretném ha most átváltoznál, mert perceken belül én is átfogok. Kérlek ne ítélj el amiatt, ami látni fogsz.- kérte. Ez csak termeszetes, válaszoltam, majd felugrottam a levegőbe, és helyemet egy főnix váltotta fel. Rászálltam Remus vállára, ő meg végigsimította a fejem. Aztán kinézett az ablakon, és lerázott a válláról. Elkezdem körözve repülni felette. Amit láttam borzalmas volt, olyan dolog, amit sosem felejtek el. Remus nyögni, és üvölteni kezdett, majd rohamosan nőni. Körmei hosszúak és hegyesek lettek, aztán pupillája kezdett el tágulni, és majdnem a kétszeresére nött. Aztán gerince nyúlt meg, letépva magáról a pólót és a nadrágot. Végül az arca kezdett el megnyúlni, haja eltűnt, és egy kifejlett vérfarkas állt elöttem. Nyögött még páratt, és rámnézett. Tekintetébe nem volt már semmi emberi, aztán mégis megláttam valamit a szemébe az egykori Remus Lupinból. Nem bírtam ki, visszaváltoztam. Csak álltunk egymással szemben, és néztük egymást. Nagyon sajnáltam Remust. Aztán elkezdett vonyítani, és megkarmolt. Lett a felkaromon egy nagy seb. Visszaváltoztam főnixé, de a karom úgy cípett, mintha egy nyílt sebbe valamilyen mérget raktak volna. Aztán a vérfarkas bebújt a sarokba. Én leszálltam mellé, és így maradt ez egész éjszaka. Párszor megkarmolta magát, de a sebeit igyekeztem a könnyeimmel meggyógyítani. Aztán olyan hajnali három óra magassábában, Remus elkezdett visszaváltozni. Pár perc múlva újra a régi volt, annyi különbséggel, hogy arca és meztelen felsőteste tele volt karmolásokkal. Rászálltam a vállára és hullatam a sebeire pár könnyet, amik a sebek nagy részét meggyógyította. Aztán visszaváltoztam. Odaálltam elé, majd szépen lassan legugoltam. Ő csak a padlót bámulta.
- Remus jól vagy? Ne segítsek valamit? Nem kell valami?
- Nem, köszönöm. Mit ne mondjak, veled sokkal kellemesebb az átváltozás. De komolyan.- aztán pillantása a karomra tévedt. Én is ránéztem a sebre, és hirtelen megint belémhasított az elviselhetetlen fájdalom. A nagy karmolás már lilás zöldes színű volt, és nem éppen kellemes látvány.
- Azt ugye... ugye nem én..- kezdett bele Remus de nem hagytam befejezni.
- Nem, nem te, én voltam a hülye, ez egy kiálló deszka műve. - ekkor hazudtam életemben először. Nagyon rossz érzés volt becsapni. Aztán lábra segítettem és visszamentünk a kastélyhoz, ahol ellátuk Remust, aki most sokkal jobb színben volt mint általában.