Anime one shots {magyar}

Yukine

Anime: Noragami

Yato kezéből kiverték a szent kincsét, aki már emberi alakban a csata színteréül szolgáló parkoló másik felén landolt. Húsig hatoló horzsolásokkal, fájó, súlyosan megsérült fejjel és a mesterétől távol. Hallotta ahogyan a nevét kiáltják, ezért fogait összeszorítva, az izmaiba belenyilalló fájdalmat kizárva és a vértől elhomályosult látását ignorálva felállt, majd elindult a hangzavar irányába. Az első lépés után előreesett, jobb térdére támaszkodva-így próbálta testét lelassítani az aszfaltra érkezésben.

Baloldalára dőlve, frissen sérült lábát magához szorítva feküdt a hideg betonon.

Tudta, hogy nem adhatja fel és ha magáért már nem is, Yatoért folytatnia kell a harcot. Lassan felült, letörölte arcáról a még meg nem alvadt vér egy részét és megpróbált újra felállni. Jobb térdét kinyújtva, a balt behajlítva, kezeit maga elé helyezve kísérelt meg feltápászkodni. Ennek a pozíciónak a felvétele növelte a fájdalmát, ahogyan a fejében zúgó hang erősségét is. Sikítani szeretett volna és feladni. Az egyetlen kívánsága jelenleg ennek a harcnak a vége volt. Abba akarta hagyni. Össze akart esni a csatamezőn és ellátott sebekkel ébredni Kofuku házában. Az otthonában. Ezeknél csak egy dolgot akart jobban, amiért bármilyen árat képes lett volna megfizetni: boldoggá tenni Yatot.

Felkészülve az újabb gyötrelmekre fellökte magát; sajnálatos módon, azonban minden maradék energiáját a feltápászkodásra használta, így az állva maradáshoz már nem maradt elég ereje. Ismét összeesett.

A hajtövénél lévő sebből lefolyó vörös folyadék a látása, a fejében hallott zümmögés, pedig a hallása elvételével zárta ki őt a körülötte lévő eseményekből. Szemei végül lecsukódtak, elméje, pedig a kecsegtető, fájdalommentes sötétségé lett.

Amikor Yukine magához tért első gondolta a mestere, Yato volt. Az Ő jóléte. És a megbocsátása. Az esély a vezeklésre, amiért nem tudta megvédeni, amiért a gyengesége és az alkalmatlansága miatt védelem nélkül és alulmaradt a harcban.

Beszédre készülve és Yato arcára számítva kinyitotta a szemeit. Hálószobája helyett, azonban egy raktárszerű helyen találta magát egy faasztalra láncolva. Kezeit, lábait és nyakát is szorították a köréjük tekert fémrudak.

-Úgy tűnik végre felébredtél!- hallotta bal oldaláról az ellenség vidám hangját.

A hangnemétől kirázta Yukinét a hideg.

Fogva tartója ugrálva tette meg a közöttük lévő távolságot, majd odaérve hozzá; az égési sebek borította kezeinek egyikével belemarkolt a Szent kincs szőke hajába és fejét-amennyire a nyaka körüli fém engedte- megemelte, majd még mielőtt teljes erejéből az asztalhoz vágta volna, játékos hangon belesuttogta a fülébe:

-Ha együtt működsz, akkor az előjáték nem lesz olyan nagyon F-Á-J-D-A-L-M-A-S.- az utolsó szót énekelte, majd hirtelen a témával együtt, hangnemét is megváltoztatva tette fel neki kérdését:

-Tudod, hogy hogyan haltál meg?

Yukine döbbenten nézett rá. A nyakszirtcsontja tompa, a falcsontja sajgó fájdalmát elfelejtette vele a sokk, ami az előző mondat hatására lett úrrá rajta. A kérdésre nem tudta a választ; így nem a szomorú emlékek, hanem az információ jelentősége miatt fagyott le a döbbenettől. Elképzelni sem tudta, hogy miért akarna bárki megtámadni egy Istent és a regáliáját, majd ez utóbbit elrabolni és az exitálásának a körülményeiről kérdezni.

Gondolataiba belemerülve, sikertelenül kereste a választ az előbb feltett kérdés lényegére. Elmélkedéséből az őt fogva tartó démon hangja zökkentette ki.

-Ha nem vagy a válaszhoz szükséges információ birtokában; nem baj. Szerencsénkre ismerem a megszerzéséhez szükséges módszereket.

Kijelentése után elővette az asztal alatti tárolóból a kalapácsot, majd lecsapott vele a leszorított fiú bal bokájára, utána a vádlija két pontjára ütött- egyet belül, egyet, pedig kívül-, mindkét helyen a húsba érkezés után ,addig nyomta bele az eszközt a sebbe, amíg a csontok engedték; végül az eddig használt szerszám talpát a remegő túsza térde fölött tartva megállt, és a kínzott fájdalomtól eltorzult arcára nézett.

-Emlékszer már az életedre?

A válasza természetesen nem volt; azonban tudta, hogy képtelen a válasz adásra, a döngölések okozta kín kimutatása nélkül, ezért hallgatott.

A démon a csendet megelégelve, a még mindig a bal térd fölött tartott kalapácsot megfordította, fellendítette, majd lesújtott vele Yukine térdkalácsára. A hirtelen csapás meglepte, ahogyan az azzal járó fájdalom intenzitása is. Az előzőekhez képest ez a támadás erősebb volt és a csontokkal együtt az idegeket is elérte. Minden erejével a mellkasából kitörni akaró, szenvedését kifejező sikoly visszatartásán volt. Nem akarta megadni a démonnak ezt az örömöt; a feje asztalba verése pillanatában megígérte magának, hogy nem fogja ennek a némbernek megadni ezt a fajta boldogságot. Ehhez a fogadalomhoz méltóan vergődött az asztalon, mert ha a belőle kitörni vágyó hangoknak még igen, a teste fájdalommal teli idegeinek már nem tudott parancsolni.
Mire lenyugodott, a démon már elment. Rázárta az ajtót és lekapcsolta a villanyokat. Otthagyta Yukinét egyedül a sötétben. A feketeségben, amit utált. Amitől még a ráváró kínzásoknál is jobban rettegett.

A regália éles fájdalommal a homlokán, fémes ízzel a szájában és egy, a kezében sniccert tartó szadista pokolfajzat látványára ébredt. Nem volt szüksége időre, ahhoz, hogy tudja mi történik. Az a része, amelyik az előző napi események álommivoltában reménykedett az arcélen történő vésés hatására végleg eltávozott.

Érezte ahogyan a vágóeszköz éle belehatol a bőrébe, majd ahogyan elkezdik végig mélyen le-lenyomva mozgatni. Először beleszúrt a hámba, majd addig nyomta, amíg a kiválasztott pont el nem kezdett vérezni; csak utána veselkedett neki a pontból kiindulva és a mélységet megtartva karcolni.

Yukine nem mert megmozdulni. A félelem, a fájdalom ezen formái és a helyzete is ismeretlenek voltak a számára. Nem tudta, hogy mit tegyen. A fémes íz a szájában egyre áthatóbb lett. A tudatának minden homályos volt, míg az érzékszerveinek a legtöbb dolog túl éles. A torka és az ajkai is ki voltak száradva. Halott volt, mégis egy, az eltávozás közelében levő embernek érezte magát.

Ájuláshoz közeli állapotában lehunyta szemeit, azonban a várt és megnyugtató semmi helyett emlékképek fogadták. Élete utolsó és meghatározó hónapjának foszlányai. Látta ahogyan az anyukája és a húga ott hagyják Őt az apjával, miután a férfi elvesztette az állását. Újra érezte az akkor érzett fájdalmat is, az anyukája árulásáét, a nőét, akinek mindennél és mindenkinél jobban kellett volna őt szeretnie; de ő mégis hátra hagyta. Látta, amikor az apja megtalálta a húgától jött leveleket és érezte az akkor kapott verések gyötrelmét is. Az apja az ökle után, egy konyha késsel folytatta tovább fia megbüntetését - legalábbis ő így nevezte-, ahogyan a vágóeszközzel közeledett Yukine felé hallotta ahogyan akkor könyörgött neki, és -még ha nem is tett semmi rosszat- arra kéri, hogy bocsásson meg neki. Mindent érzett, amit akkor este. A kétségbeesést, a szárazságot a torkában és a félelmet a férfitól, aki hónapokkal ezelőtt még a biztonságot jelentette a neki. Ez a személy, akkor a védelem helyett, a tinédzser fiát egy vágással ajándékozta meg a jobb kézfején. A második és utolsó alkalom, amikor az apja késsel támadt rá, a fizetetlen számlák miatti felszólítások okozta stressz következményei voltak, melyeket Yukine, minden rossz szándék nélkül hozott fel a postaládából, sőt még ezzel is csak alkoholista apjának próbált a hasznára lenni. Újra át kellett élnie a halálát. Éreznie az akkori félelmét, haragját és az összetört szívének a bánatát. Ismét hallotta az elkeseredett kiáltásait, de most nem a megállásért, hanem segítségért. Azonban senki sem jött, senki sem segített rajta. Az apja leteperte, térdei alá szorította kezeit és az előző alkalomnál használt konyhakést, addig döfte bele fiába, amíg el nem szállt a hirtelen jött haragja.