Anime one shots {magyar}

Nine x Twelve

Anime: Zankyou no Terror

-Twelve!- kiáltotta Lisa, miközben a barna hajú fiú berohant az előttük lévő raktárépületbe.

Ninehoz.

A lány elindult utána, azonban mire odaért az egyetlen ajtó bezárult és neki már nem nyílt ki.

A raktárban Nine egy telefonokkal, akumulátorokkal, tromillal, TNT-vel és ekrazittal teli asztal előtt várta partnerét, ami egy robbanómotor mellett állt.

A szemüveges fiú érkező társára pillantott, végigmérte, majd szokásos monoton hangján tette fel kérdését:

-Készen állsz?

-Még szép!- kiáltotta mosolyogva Twelve.

A szokásos ártatlan, szívmelengető mosolyával válaszolt.

-Akkor ne csak állj ott bambán, hanem segíts!

-Kinek az autójába tervezted a robbanómotort?

-Ó-kezdte, majd megrugta a mellette lévő műanyagot, elég erősen ahhoz, hogy az eldőljön- ez csak egy gagyi játék, arra az esetre ha elkapnának minket.

-Kinek a járművébe fogjuk belerakni a másolatot?

-Az egyik vezérigazgató autójába.

-Nine, ez eddig a legkockázatosabb akciónk- kezdte óvatosan Twelve- biztos vagy benne, hogy áldozatok nélkül is sikerülni fog?

-Mint mindig, ez alkalommal is bízom a képességeinkben.

Ez ismét mosolyt csalt a barna hajú fiú arcára.

-Segíts, ne csak vigyorogj!- utasította őt társa, miközben összekapcsolta a telefonok egyikét az ekrazit tartalmú bombával. -Ha már a képességeinkről beszélgetünk, szeretném tudni, hogy miért érezted szükségesnek a nevem hangos ordibálását az új rejtekhelyünk előtt?

-Először is, az egy aggódó kiáltás volt, másodszor, pedig azért, mert azt hittem, hogy bajban vagy.

-Miért?

-Csak egy érzés volt.-válaszolta vállat vonva Twelve.

-Máskor majd próbáld meg csendesebben kifejezni a velem kapcsolatos érzéseidet.

-Oké!- válaszolta, egy szomorú mosoly kíséretében.

Kicsivel több, mint másfél óra múlva elkészültek a bombákkal, majd elindultak az AKURAS Bank épületébe egy postakocsival.

Nine felment a biztonsági őr szobájába, akit előtte egy kamu telefonhívással az épület gondnokától sikerült kicsalni a barlangjából.

Twelve, pedig a parkolóba ment kicserélni PANYKRO úr motorját az álrobbanómotorjukkal.

Mielőtt Nine elkezdte volna volna a kamerák átállítását ránézett a monitorra, amelyen partnere éppen az általuk kiválasztott vezérigazgató autójának a motorház tetőjét próbálta felnyitni. A fiú ügyetlensége egy apró mosolyt csalt az arcára. A szituációról megfeledkezve nézte a jelenetet. Már éppen visszafordult volna, amikor észrevette a fegyveres, öltönyös férfit a társa mögött.

-Twelve!- a kiáltásra a fiú megfordult, így a golyó nem a jobb tüdejébe, hanem a bordái közé fúródott.

-Francba!- ordította Nine, miközben látta barátját összeesni, a tettest, pedig kocsiba szállni, majd elhajtani.

Tudta, hogy most már semmit sem tehet, csak átélheti az eseményeket. Az akció sikeres végrehajtásának és Twelve túlélésének az esélyei másodpercek alatt érték el a nullát.

Tisztában volt vele, hogy ha odamegy, ha odarohan hozzá, akkor elkapják.

Azonban nem bírta ki. Hogyan is hagyhatta volna magára az utolsó pillanataiban azt, aki egész életében mellette volt? A fiút, akinek a mosolya még a gyógyszerek és a társaik halála okozta fájdalmat is képes volt csökkenteni.

Miközben Twelvehez futott hallotta őt a fülhallgatón keresztül köhögni és hörögni.

Nine tisztában volt vele, hogy barátja még valamit el akar mondani neki, azonban az állapota és szenvedése megakadályozzák benne.

A szemüveges fiú nem tudta, hogy mit mondjon partnerének. Nem akart hazudni, ezért amikor beért a lépcsőházba könnyekkel teli szemekkel és a fájdalomtól rekedt hangon ezt kiáltotta neki:

-Kérlek ne halj meg, amíg oda nem érek!

Semmi.

-Twelve?

Hörgés, melyet Nine elkeseredett hangja csitított el.

-Ne! Kérlek ne beszélj! Csak ne! Kérlek ne hagyj el! Ne így! Ne nélkülem menj el!

Köhögés, majd újabb hörgés.

-Nem értem!- visította Nine- Nem tudom, hogy mit akarsz mondani, az egyetlen amiben biztos vagyok, az az, hogy nem akarom ezt nélküled végig csinálni. Egész életemben itt voltál nekem és még ha nem is álltunk mindig ugyanazon az oldalon, te meghallgattál amikor kellett.

Újabb köhögések.

-Szóval hallgass rám még egyszer...utoljára -ordította Nine elkeseredetten, önmagából teljesen kikelve - utoljára tedd meg nekem azt, hogy nem halsz meg, amíg oda nem érek. Kérlek!

Semmi.

-Twelve! Válaszolj! Kérlek hörögj, hogy tudjam még nem késő! A csend a vonal másik végén változatlan maradt.

-Kérlek! Már csak egy emelet! Nem akarom, hogy egyedül legyél! Nélküled nem tudom hogyan harcoljak tiszta szívvel. Az isten szerelmére!Twelve!?! Már csak pár lépcsőfok, kérlek élj még egy kicsit... Tudom, hogy fáj, de kérlek egy picit még szenvedj értem!

-Kilökte a lépcsőház ajtaját és már szinte ugrálva, akkora sebességgel, ami még egy autó utoléréséhez is elég lett volna sprintelt oda partnere holttestéhez.

Az elhunyt arcán egy véres, fájdalmas mosoly ült, mellette, pedig vérrel és remegő kézzel felírva a szó: VON