A múlt árnyékában

Robbanás

– Ihjaj... Akkor ezt rád bízom, rendben? – A kékség felállt és az utolsó falatot is lehámozta az ideiglenes nyársként szolgáló, hegyes faágról, ezután pedig a közeli tóhoz ment, feltehetően újból horgászni.

Itachi mély levegőt vett, én pedig felegyenesedtem és a térdein támaszkodva néztem rá, ezzel kissé talááán beléptem a személyes terébe. Hiába, nekem ne mondja senki, hogy nem ismerem fel, ha zavaró vagyok. Tudom, mikor megyek messzire, csupán kíváncsi vagyok, hogy ki visz vissza a kezdőpontra. Ha egyáltalán bárki is veszi a fáradtságot.
A férfit azonban nem zavarta, így felesleges is lett volna szabadkoznom a hirtelen közelség miatt.

– Mennyit tudsz az előző háborúkról? – tette fel a kérdést sóhajtva, apró mosollyal az arcán.

– Eddig három volt. A másodikban lettek híresek a Sanninok és Hatake Sakumo. Az előzőt pedig azt hiszem a Harmadik Kazekage eltűnése váltotta ki. Meg elszabadult a Kilencfarkú.

– Valami ilyesmi – sóhajtotta –, viszont nagyon úgy néz ki, hogy egy negyedik van készülőben. Miután te elmentél, Obito úgy érezte, elkezdheti fokozatosan átvenni a hatalmat felettünk és Amegakure felett. Pein azonban ezt természetesen megakadályozta. Tudod te, hogy ki az a Kabuto?

– Hmm...ismerősen hangzik a neve, de nem igazán. Miért?

– A lényeg, hogy Orochimaru, egy egykori tagunk csatlósa volt egészen Orochimaru haláláig. Azóta Kabuto összeállt Obitoval, azért, hogy megszerezzék az összes Bijuut. Azonban valaki még számításba jött... Uchiha Madara.

– A hollód? – nevettem el magam.

– Lökött – rázta meg a fejét –, ez a neve. Viszont Pein erről nem tud, Sasukével ellentétben, aki már Orochimaru rejtekhelyén szövetkezett Kabutoval.

– Nem értem, mi a lényeg – ásítottam.

– Kabuto kifejlesztett egy technikát, az Edo Tenseit, amivel fel lehet támasztani a holtakat, és a bijuuk megszerzése érdekében tervezik kirobbantani a Negyedik Nagy Shinobi Háborút. Persze eddig nem sok sikerrel, ugyanis a jutsu hatástalan.

Eszembe jutott az első beszélgetésem Sasukével, és amikor átgondoltam mindazt, amit Itachi az imént közölt velem, finoman szólva is leesett az állam.

– Attól, hogy te nem láttad át a helyzetet, én tisztában voltam vele. Nem szokásom ilyeneket mondani, viszont most még csak helyi háborúk dúlnak. De már a levegőben lóg egy kész, kifejlett háború, amit akármivel elő lehet idézni. Sok a harag az emberiségben, a környezetben. Ez robbanáshoz fog vezetni. És ez a robbanás ők lesznek, ebben biztos vagyok.

– Az Akatsuki lesz a robbanás... – állapítottam meg halkan.

***

Reggel nyúzottan ébredtem. Nem sokat aludtam az éjjel, inkább forgolódtam és gondolkodtam. Háború...akkora hülyeség. Nem az a lényeg, hogy ki nyeri meg, hanem az, hogy mekkora károkat okoz. Pusztít és öl. Vért ont. Családokat szakít szét. Évek múltán is érződni fognak a hegek, amiket egy-egy ilyen összecsapás okoz, de a két vagy több fél ebből csak annyit vesz észre, hogy melyikük nyert. Egyik vezető sem veszít igazán, hiszen a civilek szívják meg.
Aki pedig harcolni indul, hogy megvédje a hazáját, helyet bérel magának a temetőbe.

– Innentől kénytelenek leszünk hazafelé tartani, ugyanis bőven túlléptük a megadott határidőt, a Daimyo pedig él és virul, úgyhogy Pein így is úgy is szétrúgja a seggünket – dünnyögte Kisame, amiből nem sokat értettem. Milyen Daimyo?

– Ti meg akartatok ölni egy Daimyot?

– Aha, valahogy úgy – biccentett a cápa.

– Hihetetlenek vagytok – nevetve nekidőltem egy fának, amíg Itachira várakoztunk. Körülnézett, hogy nem-e követtek minket.

– És mi lesz? Maradsz velünk vagy mész tovább? – kérdezte a szemét lesütve.

– Szerinted mi legyen? – húztam el a szám.

– Maradj – vágta rá azonnal. – Persze, ha akarsz. Itachit boldoggá tennéd vele, és, ami azt illeti, nem vagy olyan idegesítő se...

– De mi lesz az otthonommal?

– Otthon vagy akkor, ha a szíved biztonságban érzi magát. És nem igazán tűnt úgy, hogy mellettünk rosszul lennél, kékicsek.

– És apa?

Kisame nem válaszolt, ugyanis Itachi időközben visszatért és megállapította, hogy semmi vész, hármasban vagyunk.
Az Uchiha, ahogy hozzánk ért, azonnal megölelt, én pedig a felhők felett éreztem magam. Vannak ilyen ölelések, amikor az ember úgy érzi, egybeolvad a másikkal. Néha a vágy ölelése ez, néha viszont a biztonság utáni vágy mozgat, és így menekülünk ahhoz a másik felünkhöz, akivel összebújva talán a legnagyobb borzalmakat is át lehet vészelni.

***

Cirka három hét utazás után visszatértünk a kiindulópontunkhoz. A rejtekhely előtt megtorpantam, nem is nagyon akartam megmozdulni, ugyanis a szívem hevesen vert és rettegett. Féltem, hogy nem fogadnak majd úgy, ahogy korábban. Mi lesz, ha kiutáltak? Ha árulónak tartanak? Vagy ha elfelejtettek?

Kisame noszogatására megszorítottam Itachi kezét, aki bátorítva elhúzta előttem az ajtót, hogy én lépjek be először. Az első lépésnél megremegtem, ugyanis láttam, hogy valaki ült a kanapén. Valaki, ősz hajjal és egy csomag édességgel a kezében. Automatikusan hátráltam kicsit, ezzel pedig ráléptem Itachi lábára, aki halkan felszisszent, de ennyi elég is volt Hidannek, hogy az ajtó felé kapja a fejét.
Elkerekedett szemekkel rohant felém és elszakítva Itachitól szorosan megölelt.

– Sayamaya – mondta ki a becenevem úgy, mintha el sem hinné, hogy én vagyok az, miközben picit eltoltam magamtól, de ekkor újra ölelésbe vont. – Hol voltál ennyi ideig, kislány?

– Messze az otthonomtól – bújtam hozzá.

– Jött valaki? – kiáltott a konyhából Konan, mire Hidan elengedett.

A jashinista vigyorogva a konyha felé biccentett a fejével, mire benéztem. Konan éppen mosogatott.

– Szia – köszöntem neki, mire megdermedt és hátranézett. Letette a kezében lévő edényt és úgy ahogy volt, vizes kézzel, mosogatószivaccsal és habtól ázó, felkontyolt hajjal megfordult és szinte rám ugrott. – Meg...megfojtasz! – öleltem vissza nevetve.

– Legalább boldogan halsz meg! – jelentette ki sírós hangon. – Soha többé nem mész el innen, megértetted? Tudod mennyire unatkoztam? Mit kérsz enni? Garnélát csináltam, az jó lesz? A többiekkel találkoztál? Ugye nem esett semmi bajod?

– Konan, nyugi – nevettem elérzékenyülve.

Nem is értettem az iménti énemet, aki félt ide belépni. A többiek hasonlóan fogadtak, leszámítva Sasorit, Tobit és Peint, akik inkább csak egy egyszerű ,,üdv itthon"-al fogadtak. A vezér valóban háborgott kicsit a fiúk küldetése miatt, de az Akatsuki jókedvét ez sem tudta lelombozni. Fontos vagyok nekik... És végre otthon voltam.

Kisame biztatott, hogy Itachival elmondjuk a nagy hírt, de én egyelőre csak Kimikoval és Konannel tudtam megosztani a dolgokat. Aznap, amikor hazaértünk, így kicsit több, mint két hónapos (kilenc hetes) terhes voltam, szóval picit már lehetett látni rajtam a változást.
Ők teljességgel támogattak mindenben, csak Itachit akarták megfojtani egy kicsit.
Addig Itachi Hidannel, Peinnel és Zetsuval beszélt erről, akik fiúsan lerendezték a dolgot. Gratuláltak, majd lehúztak egy szakét.