Neked énekelek [Bakugo X Reader] - [BEFEJEZETT]

11. rész - Nyár eleje

San Franciscot gyorsan magunk mögött hagytuk, és május tizenkettedike reggele már Sacramentoban ébresztett minket.

– Főpróba, főpróba! – kántálta Denki, miközben kikapta a kezemből a kávéscsészémet.

– Nem ihatsz kávét, a pszichológus is megmondta! Semmiféle koffein vagy alkoholtartalmú dolog, amíg helyre nem jössz idegileg!

– Hallgass (Név)-re, legalább egyszer az életben – kérlelte Jiro, aki épp akkor kecmergett ki az ágyból.

– De engelgikuf iff minbenki...

– Vedd ki a szádból a kurva fogkefét, ha mondani akarsz valamit! – rivallt rá Bakugo Kirishimára.

– Mondom de energikus itt mindenki! – ismételte meg Eijiro, tekintélyes mennyiségű fogkrémhabot köpve Bakugora, mire az üvöltve ráöntötte a kezében lévő pohár vizet.

– Ha ezt látná a külügyminiszter... – csóváltam a fejem, és gyorsan megittam a kávém, mielőtt Denki újra megkísérelhette volna az ellopását.

– Légyszi, ne idegesíts fel még jobban... – rágta a körmét Mina.

A sacramentoi koncertet az amerikai külügyminiszter is figyelemmel akarta kísérni, egyrészt mivel valami miatt éppen a városban tartózkodott, másrészt pedig elmondása szerint nagy rajongója volt a bandának.

– Nem hinném, hogy a jelenlétét fenyegetésnek vagy figyelmeztetésnek szánná – nyugtattam Minát. – Hiszen azt mondta, hogy veled is szívesen elbeszélgetne a mai divatról meg a... Denki, a rohadt életbe, gyerekzárat fogok tenni a kávéfőzőre!

*

Tizenkét órával később már a színpad szélén álltak mindannyian. Sero még délelőtt elhagyta a dobverőit, de hála égnek gyorsan megtaláltuk őket. Persze a lélek is kiszállt belőlem arra az időre. Díszvendéges koncert esetén mindennek hibátlanul kellett működnie. Tartalék dobverőről szó sem lehetett. Sero a kedvenceivel tudott csak remekelni, amiket a dobfelszereléséhez illően narancssárga, fekete és fehér csíkokkal festett ki.

Izuku és Ochako gyorsan leellenőrizték mind az ötüket, nehogy ferde sminkkel vagy rendetlen ruhával lépjenek a közönség elé.

Mikor Midoriya végzett Bakugoval, a szőke odalépett hozzám, és összekulcsolta az ujjainkat.

– Kívánj sok sikert.

– Mindent bele! – mosolyogtam rá.

– Köszi – morogta, és viszonozta a vigyort. – Senkit sem hagyok életben!

Szokásunkká vált ez a fajta beszélgetés a fellépések előtt. És be kellett valljam, rosszul éreztem volna magam, ha nem tudok neki sok sikert kívánni.

Büszkén néztem, ahogy kilép a színpadra, és lelkesen integet az őt éltető tömegnek. Elképesztő ereje volt, ha más emberek motiválásról volt szó. Példának okáért nemegyszer kapott már olyan levelet, amiben az egyik rajongója arról számolt be, hogy a dalai segítségével küzdött le egy traumát vagy depressziót.

Az előadás vége felé pillantott először rám, és látszólag meglepődött, hogy nem egy székre rogyva talál. A tekintetem vörös szemeibe fúrtam, és feltartott hüvelykujjal jeleztem, hogy drukkolok neki.

Erre ő ismét az emberek felé fordult, és egy, a kottától eltérő dallamot vett fel. Denki, Ei, Jiro és Sero egyszerre kapták felé a fejüket, de nem tértek el a saját szólamuktól. Bakugo tovább emelte a lécet, és a refrént olyan különlegesen, vibrálva toldotta meg, hogy a közönsége két másodperc alatt elcsendesedett. A kamerák mind felé fordultak, ő pedig az alap zenei aláfestéssel olyan akkordot alkotott, amit még soha nem hallottam. A hirtelen beállt csendben, ahol csak az ő hangja és a zene dübörgött át a téren... Elképesztő élmény volt.