Neked énekelek [Bakugo X Reader] - [BEFEJEZETT]

14. rész - Lépések

Július első hete a totális sajtóhisztivel volt fűszerezve. Blogok, pletykalapok, műsorok, videók csámcsogtak a híren, miszerint Kaminari Denki és Todoroki Shoto régi szerelmesek, akik hétfő éjjel ismét egymásra találtak.

A banda és én minden egyes nap interjúk százain vettünk részt, ami a förtelmes álhírek megelőzése végett szükségszerű volt. Az igaziból megtörtént, kissé sarkított történet így szólt: Denki és Shoto régebb óta ismerték egymást, majd Todorokinak Amerikába kellett költöznie. A két fiatal a közös koncerten találkozott ismét, de Denki bátortalan volt, s nem vallott, Shoto pedig nem ismerte fel. New Yorkban Bakugoval beléptünk a képbe, majd miután Denki kitálalt nekünk, visszarángattuk Chicago-ba, hogy végre újra találkozhassanak rendesen.

Csütörtökre már az első fanartok is megjelentek róluk az interneten, sőt még egy fanfictiont is találtam a témában, amiben kellemeset csalódtam, mikor elkezdtem olvasni. Rögtön át is küldtem a linket a gerlepárnak. Denki rá fél órára fangörcsölve hívott fel.

– Annyira cukik vagyunk benneeee! – sikongatott, a háttérből Shoto nevetése hallatszott.

– Igen, Denki, én is elolvastam – kuncogtam.

– Nem tudom, hogy jutott a lány eszébe a fantasy világ, de imádom! És villámerőm van! Shotonak meg a haja miatt tűz és jég! Imádom!

– Igen, az az elem nekem is nagyon tetszik – bólogattam annak ellenére, hogy nem láthatta. – Fantáziadús az írótok.

– Alig várom a következő részt! Megkeresem az e-mail címét is, hogy írhassak neki... ahhoz viszont le kell tennem, mert nehezen tudok két dologra figyelni. Puszilok mindenkit!

– Átadom, én meg üdvözlöm Shotot és Neitot! Szia!

– Szia szia!

Vigyorogva tettem el a telefont.

– Na? Mit mondott? – kérdezte Bakugo, és letette a kávéscsészéjét.

– Nagyon tetszik neki a történet, és puszil mindenkit.

– Baj, ha nem puszilok vissza? – kérdezte gúnyosan.

– Jaj, ne legyél már ilyen.

Egy kávézó sarkában ültünk kettesben, és kiélveztük a szabad óránkat vacsora előtt. Kortyoltam egyet a saját italomból, s halvány pírral lestem rá a bögrém fölül.

Amióta Denki és Shoto újra összejöttek, Bakugot mintha kicserélték volna. Egyre biztosabb voltam abban, hogy szeretem, amire ő még rá is segített. Igyekezett minél több szabadidőt hagyni nekem, sok dolgot maga intézett el, az ugráltatásomról teljes mértékben leszokott, minek hála végre ténylegesen elkezdtem megkedvelni a munkámat.

A másik tény pedig az volt, hogy egyre többször és egyre félreérthetetlenebbül tett célzásokat arra, hogy az érzelmeim nem maradnának viszonzatlanok. S hogy engem mi akadályozott meg abban, hogy ne boruljak a nyakába?

A bizonytalanság és a stressz.

Bakugo már annyiszor és olyan mértékben volt egy utolsó bunkó paraszt velem, hogy egyszerűen nem mertem hinni neki és a viselkedésének. Mi van, ha csak ugrat? Hogy amint én is teszek egy lépést, a képembe röhög, és otthagy? Túl nagy kockázat.

A második problémám az időhiányom és az ingerlékenységem volt. Ha még össze is jönne ebből valami, az nem a turné alatt fog kibontakozni, a legnagyobb káosz kellős közepén. Nem akartam úgy belefogni egy kapcsolatba, hogy ne tudnék rá rendes mennyiségű időt és energiát szánni.