𝙣𝙤𝙬 // 𝘤𝘩𝘢𝘯𝘨𝘭𝘪𝘹

1

- Szia anya. - adtam egy gyors puszit az éppen a konyhában tevékenykedő édesanyám arcára, majd megviselt iskolatáskámat vállamra kapva siettem a buszmegállóhoz.
Alig léptem ki az otthonomnak nevezett - elég kicsi - házból, egyből megcsapott a szeptemberi hűvös szellő. Automatikusan összehúztam magamon a vékony dzsekimet, ezzel remélhetőleg megmentve magamat a későbbi megfázástól.
Szorgalmasan szedtem vékony lábaimat, hogy minnél hamarabb a megszokott buszmegállóhoz érjek, és lehetőleg ne késsem le a buszt.
Sétálásom - bár inkább nevezném rohanásnak - közben előhalásztam a farzsebemből a már elég régi, nem túl gyors telefonomat. Igen, nem valami drága, divatos mobil, de nekem a célra tökéletesen megfelel. Nem úgy lettem nevelve, hogy mindent megkapok. Tudom, hogy anya rengeteget dolgozik - részben miattam -, de nem lenne annyi felesleges pénzünk, hogy csak úgy megvegyük a legújabb telefont vagy igazából bármit. Néha így is szűkös az anyagi helyzetünk, ilyenkor szoktam alkalmi munkákat vállalni, mint például fűnyírás, takarítás, vagy bevásárlás a szomszéd néninek.
Sietve megnéztem az említett készüléken az időt, mire a szemeim minimum a kétszeresükre nyíltak.
- Remek.. - sóhajtottam. A telefon hét óra, huszonhárom percet mutatott, tehát van kereken kettő percem a buszmegállóhoz érni, ha nem szeretném lekésni a buszt.
Szapora lépteim egyre csak átváltottak kocogásba, míg végül futva tettem meg az amúgy öt perces távot.
Azt hittem a tüdőm kiköpöm, annyira elfáradtam, mire végre valahára odaértem.
Nem vagyok egy sportrajongó, sőt! Ha lehet nagy ívben elkerülök mindenféle sporttal kapcsolatos dolgot. Sokkalta jobban szeretem az érdekes dolgokat. Ilyen például az olvasás - hogy egy példát említsek.
- Aranyom, itt van a busz. - szólítgatott egy idős hölgy, kezeivel pedig szemeim előtt hadonászott.
- Oh, ne haragudjon, elbambultam. - eszméltem fel gondolataim tengeréből. - Köszönöm, hogy szólni tetszett! - hajoltam meg előtte, majd sietve felléptem a - már csak rám váró - buszra. A sofőr villámló szemekkel vizslatott. Elmotyogtam egy köszönést - egy meghajlással együtt természetesen -, mire részéről csak egy morgás volt a válasz.
Felmutattam a bérletemet, majd
a lehető legközelebbi helyre leültem. Meglepődve vettem tudomásul, hogy - az eddig mindig tömött buszon - most alig volt pár ember. Nem mintha baj lenne, csak ritkán fordul ez elő.
Kiélvezve a járműn lévő csendet, elővettem az egyik hőn szeretett könyvemet, s falni kezdtem a sorokat.
Imádok olvasni, számomra ez jelenti a kikapcsolódást. Amíg más, velem egykorú, tizenhét évesek - már javában - buliznak, élik a zűrös életüket, addig én otthon, egy csésze forró teával a kezemben, melegen bekuckózva olvasok a szeretett szobámban. Vagy a másik opció; gondolkodom. Nagyon szeretek számolni, egyenleteket megoldani, esetleg megfejteni egy-egy, számomra érdekesnek vélt dolgot. Ezek a dolgok teljesen lekötnek, és legalább amíg ezeket csinálom, nem foglalkozok ezzel a rohanó, megfejthetetlen világgal.
Felpillantva könyvemből veszem észre, hogy a következő megállónál kell leszállnom. A könyvemet gondosan vissza helyeztem a táskámba, majd felálltam a helyemről. Apró léptekkel a hátsó ajtó felé vettem az irányt, táskámat pedig felvettem a hátamra. Megvártam, míg lelassul a jármű, majd az ajtó elé álltam. Mikor végre a talajon tudhattam magam, nagyot szippantottam a friss levegőből. Most jöttem csak rá, hogy milyen büdös volt a buszon.
Az iskolának gúnyolt intézmény felé vettem az irányt. Őszintén, utálom ezt az iskolát.
Tele van nagyképű, arrogáns, elkényeztetett gyerekkel. Van egy nagy klikk, amiben természetesen csak a gazdag egyedek vannak benne. Ebben a bandában mindig kiszemelnek egy embert, akinek megkeserítik az itt töltött éveit. Ez végülis nem az én problémám volna, ha nem engem szúrtak volna ki ebben az évben. Röhejes, mi? Minden nap megkapom a "buzi" és ehhez hasonló jelzőket. igazság szerint már valamennyire hozzászoktam - mivel ezek ugyebár mindennaposak -, viszont remélem, hogy egy idő után megunják ezt, és abbahagyják.
Gondolkodásomból egy adag víz rántott vissza, ami egyenesen a pólómra és a nadrágomra csapódott, de még az arcomra is jutott belőle. Ijedten kaptam fel a fejem, majd tátott szájjal konstatáltam, hogy most bizony az előbb említett nagyképű banda fröcskölte rám a vizet egy méreg drága autóval.
A kocsi szépen lelassított, míg végül teljesen megállt, pontosan előttem. Az ablakot leengedték, majd kihajolt rajta Hwang Hyunjin. Igen, már ránézésre is tudom, hogy ki kicsoda. Sajnos volt alkalmam megjegyezni őket..
- Nyomikám, legközelebb állj meg, ha látod, hogy jövünk, vagy máskor átmegyünk rajtad. - szólt hozzám. A fiú mögé néztem, ahol a kormány mögött Seo Changbint pillantottam meg, amint vigyorogva méreget. Ő az egyik legnagyobb paraszt az iskolában. Azt hiszi magáról, hogy egy Isten, aki bármit meg tehet. Az iskola kosárcsapatának a vezetője, ahogy ennek a klikknek is. A családjának rengeteg pénze van, amivel természetesen előszeretettel szokott felvágni.
Mérgesen, szemeimet összeszűkítve meredtem a két fiúra, mire az autó hátsó részéből három ember nevetését hallottam. Szívesen megnéztem volna, hogy mégis kik azok a taplók, akik ennyire jól szórakoznak rajtam, de a sötétített üveg miatt semmit sem láttam.
Jobbnak láttam, ha inkább semmit sem szólok. Nem szeretném felhúzni őket, mert akkor biztosan egész nap csesztetnének. Így csak sarkon fordulva mentem tovább, mire az autó mellettem lassan ment előre, az én tempómmal megegyezve.
- Mit akartok? - fordultam sóhajtva az autó irányába, mire az megint megállt mellettem. Mostmár mind a négy ablak le volt engedve, hátul két oldalon, az ablakkereteken ülve - ismétlem, ülve! - megláttam két számomra elég ismerős srácot. Egyik oldalon Bang Chan pillantott rám, míg Lee Minhot véltem felfedezni. Sikeresen beláttam a hátsó ablakon a kocsi belsejébe, így megláttam az ötödik személyt is, aki történetesen Jung Chaeyung volt, a suli ribanca. A lány csak vihogva élvezte, hogy a négy fiúval utazhat a kocsiban.
Tekintetemet Hyunjinra vezettem vissza. Lustán ejtette fejét a tenyerébe, míg könyökét az ablakkeretre támasztotta.
- Elég nőies járásod van. - szólalt meg Minho, mire szemöldökeim az egekbe szöktek.
- Komolyan azért követtek az autóval, hogy nézzétek, hogyan megyek? - értetlenkedtem, mire csak vállrándításokat kaptam válaszul. Frusztráltan kifújtam a levegőt, és próbáltam megnyugodni.
Éreztem, hogy vacogni kezdek a vizes ruha miatt - na meg az idő sem volt a legjobb -, így inkább újra haladósra fogtam a sétálást.
Még egy darabig jöttek utánam, viszont mikor megpillantottak egy rendőrautót, a két jómadár visszaugrott az autóba, majd az ablakokat felhúzva taposott a gázra a sofőr - Changbin -, ezzel még egy adag vizet rám küldve. Francba, hogy éjszaka esett az eső!

szóval, igen. átírtam az egészet, érdemes elölről elolvasni a kisebb változtatások miatt!!^^