𝙣𝙤𝙬 // 𝘤𝘩𝘢𝘯𝘨𝘭𝘪𝘹

5

Beérve a suliba, a megszokott zsivaly helyett most kivételesen csendes volt minden. Ilyenkor általában Chan és Hyunjin már nagyban fűzni szokta a lányokat a folyosón - néha fiúkat is -, de most meglepő módon nem láttam őket. Szokatlan...
Végül csak vállat vonva sétáltam be a megszokott terembe, ahol már ült valaki.
- Jó reggelt. - köszönt padra feltett lábakkal. Meglepődve vettem tudomásul, hogy végre egyszer időben beért a suliba. Bár ez engem miért is érdekel?
- Szia. - tudtam le ennyivel és gyorsan a helyemre slisszoltam.
Kínos csend telepedett közénk, de Changbin szuggeráló pillantását hátamon nem tudtam ignorálni, bármennyire is szerettem volna.
- Ne bámulj, légy szíves. - fordultam hátra, egyenesen szemeibe nézve.
- Nehogy már megmondd hova nézzek és hova ne. - forgatta meg szemeit, kezeivel pedig fekete hajába túrt.
- Egy szóval sem mondtam, hogy hova nézhetsz és hova nem, csupán csak annyit kértem, hogy ne stírölj, mert eléggé zavaró. - zártam le a beszélgetésünket, miközben visszafordultam a padom felé.
- Mások megőrülnek egyetlen pillantásomért, te meg azt kéred ne stíröljelek.. Érdekes. - szinte láttam magam előtt, ahogy gondolkodó arcot vág.
- Nos, én nem tartozok abba a rétegbe és nem is fogok. - közöltem olyan hangnemben, hogy éppen csak hallja.
- Majd meglátjuk. - nevetett fel, de figyelmen kívül hagytam.

...

A diákok lassan szállingóztak be a terembe, a lányok vinnyogva köszöntek a mögöttem helyet foglaló fiúnak, aki csak élvezve a helyzetet, egy - a lányok szerint - szívdöglesztő mosollyal és beharapott ajkakkal nézett végig rajtuk. Összeráncolt szemöldökkel néztem végig a "produkcióját", mire csak egy kacsintást kaptam. Egy szemforgatással fordultam vissza előre, kipirult arccal. Rám csak ne kacsintgasson.

...

Suli után egyből egy kávézó fele vettem az irányt. Valamelyik nap - mivel sikeresen lekéstem a buszt - kénytelen voltam sétálni hazáig, akkor láttam meg egy kisebb kávézót, aminek az ablakára egy álláshírdetés volt kiírva.
Odaérve az emlegetett üzlethez, lassan benyitottam. Az ajtó csilingelve nyílt ki, mire a pultból egy mókus fejű fiú pillantott ki rám.
- Szia, miben segíthetek? - mosolygott rám lágyan.
- A-az álláshírdetésre jöttem. - tettem egy lépést beljebb.
- Gyere beljebb nyugodtan. Han Jisung vagyok. - sétált ki a pultból és egy lapot vett elő, amit az egyik közelben lévő asztalra helyezett, majd leült az egyik asztalhoz tartozó székre.
- Lee Felix. - motyogtam zavartan és közelebb sétálva, én is leültem az egyik ülőalkalmatosságra.
- Ezeket kellene kitöltened, a rendszerbe pedig majd beírlak. - tolta elém a lapokat és egy tollat nyomott a kezembe.
- Esetleg a főnökkel nem kellene beszélnem? - ráncoltam értetlenül szemöldökeimet.
- Ó, ő most nincs itt. A fia vagyok, ezeket én szoktam elintézni. - mosolygott, mire én csak egy "o" betűt formálok ajkaimmal. - Na, most miért vagy úgy meglepődve? - nevette el magát, vállamat enyhén meglökve. - Nem gondoltad volna? - vigyorgott, én pedig csak fejemet ráztam. Kitöltve a papírokat, érdeklődve néztem Jisungra.
- Mikor kell kezdenem? - tettem le a tollat a papírok mellé.
- Akár már holnap is jöhetsz, ha gondolod. - mosolygott továbbra is. Komolyan, hogy nem zsibbad el a szája?
- Akkor holnap. - bólintottam. - Hányra? - álltam fel a helyemről.
- Gondolom még suliba jársz, gyere az óráid végeztével. - állt fel ő is a helyéről, majd az éppen belépő vendégek felé kapta tekintetét. - Viszont most mennem kell, ne haragudj. Akkor holnap! - karolta fel a papírokat, az egyiket pedig a kezembe nyomta. Gyorsan intett egyet mosolyogva és már el is tűnt. Huh, hát ez gyors volt.
Immár papírral a kezemben léptem ki a kávézó ajtaján, a legközelebbi buszmegálló fele véve az irányt. Szerencsére pont időben értem el az éppen indulni készülő buszt. Felpattanva a járműre, hazáig csak bámultam kifelé az ablakon.

...

- Szia anya. - sétáltam az apró nappaliba, ahol ősöm a már rozoga kanapén olvasott. - Van egy jó hírem. - közöltem boldogan.
- Szia kisfiam. - nézett fel a könyvéből mosolyogva. - Mégpedig? - kérdezte kedvesen, becsukva szeretett regényét.
- Találtam munkát! - kezdtem bele izgatottan, hatalmas mosollyal.
- Valóban? Milyen munkát? - állt fel ülőhelyéről, a könyvét pedig a közelben lévő polcra helyezte.
- A sulitól nem messze egy kávézóban keresnek felszolgálót, oda jelentkeztem. - magyaráztam nagy beleéléssel, összevissza hadonászva.
- Nagyon örülök neked, kisfiam. - borzolta össze az idősödő nő a hajamat. - De ha nem fogod bírni a suli mellett, azonnal hagyd abba. Ne terheld túl magad. Rendben? - sétált a konyhába, én pedig utána. - Mikor kezdesz?
- Holnap. - ültem le az egyik székre, államat kezemre téve.
- Máris? - húzta el a száját kelletlenül, mire csak megrántottam a vállam.
- Minnél hamarabb, annál jobb. - kezdtem el játszani a terítő csücskével, anya pedig csak felsóhajtott. - Ne aggódj, bírni fogom az iskola mellett. - nyugtattam szemeimet forgatva.
- Bízok benned, Felix. - bólintott, majd a hűtőbe nyúlva kivette a kevéske sonkát, s pár egyéb dolgot. - Ma csak szendvicset tudunk csinálni, remélem nem baj... - nézett rám bűnbánó tekintettel, mire még a szívem is belesajdult.
- Látod? Ezért is szeretnék dolgozni. Hogy sokféle ételt tudjunk majd enni. - nyomtam egy puszit édesanyám arcára. Erre ő csak hálás tekintettel nézett rám, amitől elmosolyodtam.
- Milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen fiam van... - mondta halkan, de még pont hallottam.
- Nos, jól neveltél. - nevettem fel. - Tökéletes lesz a szendvics. - tettem hozzá. Igaz, szinte mindennap azt eszünk, esetleg valamilyen tésztát. De manapság az is egyre ritkább...
- Menj nyugodtan a szobádba, ha szeretnél. - vetette rám egy pillanatra tekintetét.
- Ne segítsek? - ajánlottam fel. - Úgy sincs semmi dolgom, holnap laza napom lesz. - rántottam vállat.
- Nem kell, megoldom. Akkor menj pihenni kisfiam. - hesegetett el, mire én sóhajtva hagytam el a konyhát, egyenesen a szobámba sétálva.