𝙣𝙤𝙬 // 𝘤𝘩𝘢𝘯𝘨𝘭𝘪𝘹

6

Reggel nyűgösen, nulla életkedvvel kezdtem el készülődni. Szó szerint vergődve rúgtam le magamról takarómat, hogy aztán kiszállva a meleg ágyamból, a kicsiny fürdőszobába csoszogjak és viszonylag rendbe szedjem magam és felöltözzek. Mondhatni gyorsan végeztem, aminek nagyon örültem, hisz késésben voltam.
Gyorsan megágyaztam, bepakoltam, majd táskámat felkapva viharoztam le a konyhába, hogy elköszönjek édesanyámtól.
- Jó reggelt. - köszönt kedvesen. - Maradt még egy kicsi a vacsorából. Elviszed?
- Neked is. - sétáltam hozzá. - Mennyi az a kicsi? - álltam meg előtte.
- Két darab. - nyitotta ki a hűtőt, a becsomagolt szendvicseket pedig kivette belőle, s a kezembe nyomta.
- Elviszem az egyiket. A másikat edd meg te, anya. - tettem le az asztalra az egyiket mosolyogva.
- Nem, Felix! Vidd el, hosszú napod lesz! - vette elő szigorú énjét, s a kezét már emelte volna is, de én gyorsan egy puszit nyomtam az arcára és elléptem tőle.
- Szia anya! - kaptam fel cipőmet. - Legyen szép napod! - kiabáltam vissza. Még hallottam, ahogy beszélni kezd hozzám, hogy vigyem el mind a kettőt, de nemtörődve vele csuktam be magam után az ajtót és kezdtem el sétálni a buszmegállóba.

...

- Yongbok. - ült fel valaki váratlanul a padom tetejére. Mondatára lefagytam. Hatalmas szemekkel néztem fel Chanra, nem értve a helyzetet. Mégis honnan az égből tudja?
- Honnan tudod? - kérdeztem értetlenül.
- Az titok. Ne aggódj, én mindent tudok. - vigyorgott. Éppen szólaltam volna meg, amikor egy Changbint láttam meg felénk sétálni.
- Mit csinálsz itt, Chan? - állt meg a fiú előtt, aki a padomon ült, ám miközben hozzá beszélt, az én íriszeimbe nézett, mire én zavartan lesütöttem szemeimet.
- Unatkoztam. - rántott vállat egyszerűen. Hallod, amúgy a koreai neve Yongbok. - röhögött fel.
- Örülök, hogy ilyen viccesnek találod. - motyogtam orrom alatt idegesen.
- Yongbok. - ejtette ki Changbin lassan elemezgetve nevemet a száján, végig szemeimbe nézve, mire én sem tudom miért, de egy hatalmasat dobbant a szívem. Mi van velem?
- Igen, Yongbok, de leszállhatnánk erről végre? - sóhajtottam fel, a két fiú pedig csak szótlanul vigyorgott rajtam. - Fárasztóak vagytok. - ráztam fejem fáradtan.
- Hát még az ágyban milyen fárasztóak vagyunk. Kérdezd csak meg a ribancaimat, hogy én mennyire vagyok az. - közölte hirtelen Changbin, mire tányér nagyságú szemekkel néztem fel rá lassan.
- Erre pont nem voltam kíváncsi. - jöttem egy pillanat alatt zavarba. Szent ég, ez a fiú borzalmas.
- Sajnálom, de ami tény, az tény. - kacsintott rám, én pedig csak értetlenül néztem a fiú szemeibe.
- Örülök neki, hogy ennyire tisztában vagy a képességeiddel. - köszörültem meg torkomat. - De lehet jobb lenne, ha mennétek, két perc és becsengetnek. Nem szeretnék veletek mutatkozni, a végén még azt fogják hinni, hogy én is valami vadállat vagyok, aki fárasztó az ágyban. - vettem elő a matematika felszerelésemet.
- Azt nem mondtam, hogy vadállat vagyok. De persze, ha igénylik, miért ne? - támaszkodott meg a padomon Changbin. Chanra emeltem tekintetem, aki a telefonját bújta, valamin nagyon mosolyogva. Na nem mintha annyira érdekelne mi készteti az idétlen mosolygásra.
- Erre sem voltam kíváncsi. Az ilyen hajlamaid tartsd kérlek a négy fal között. - próbáltam nem grimaszolni.
- A mi négy falunk között? - nyalta meg ajkait, szája sarkában egy apró mosollyal. Lehűlve néztem rá, az állam valahol a padlót verdeshette a sokktól. Hát ez teljesen hülye!
- Szia Changbin! Chan, te is menj, sziasztok! - hesegettem őket el zavartan. Changbin csak vigyorogva fordult még hátra hozzám, Chan pedig értetlenül vizslatta célkavörös fejem. Semmit sem értett, de talán jobb is. - Menjetek már, jön a tanár! - szóltam rájuk, mire csodával határos módon mindketten elindultak.

...

- Szia Felix! - terült el Jisung ajkán egy hatalmas mosoly, miután beléptem a kávézóba.
- Szia. - mosolyodtam én is el enyhén.
- Pont jókor. - sétált ki a pult mögül, kezét törölgetve. - Szeretnél ma már kiszolgálni, vagy inkább még csak mosogatsz és memorizálod az italok elkészítését? - adott választási lehetőséget, aminek őszintén, nagyon örültem.
- Ma még inkább csak a pulton belül maradnék, ha nem gond. - vakartam zavartan meg tarkóm. - Még sosem dolgoztam kávézóban..
- Oh, nem gond. Akkor ma kiszolgálok én. - mosolygott rám barátságosan, én pedig hálásan néztem rá.
- A pultnál van egy ajtó, az az öltöző. Menj be, már kikészítettem a munkaruhádat.
- Köszönöm. - engedtem el egy halvány mosolyt, és tettem, ahogy mondta. Beérve a nagynak semmiképp nem mondható helyiségbe, meg is láttam az ígért ruhát; egy fekete pólót, hátulján a kávézó logójával. Nem tétlenkedtem sokat, hamar lecseréltem az utcai pólóm és nyúzott pulóverem, így már kissé - nagyon - másképp festettem. Az egyik falra felszerelt hatalmas tükörben vetettem magamra egy pillantást, majd mikor mindent jónak láttam, nagy levegőt véve léptem ki a kicsiny térből, s szemeimmel Jisungot kezdtem el keresni, aki ahogy láttam, éppen az új vendégeket szolgálta ki. Mikor észrevett, intett egyet, majd elindult felém.
- Akkor ahogy megbeszéltük. Egyelőre állj be a pultba és mosogass, tanulmányozd az itallapot. Próbáld megjegyezni az elkészítésüket. Ha szeretnéd, kísérletezhetsz is, majd megkóstolom én is. - csak bólintottam és be is álltam a pultba.
Akkor kezdődjön életem első munkanapja!

-

huh, hát sziasztok, nem is tudom mennyi idő elteltével-
rettentő régen volt rész, amiért ezer bocsánat!! igazából olyan "hű de nagy" okom nincsen, ami megmagyarázná a hosszas távollétem okát, sőt. igazából az ihlethiány miatt nem írtam szinte egy szót sem hónapokig(!), na meg azért valljuk be; a lustaság néha nagy úr--

őszintén, erről a részről nem is tudom mit gondoljak. nem tetszik, de nem is gondolom annyira borzalmasnak. mindenesetre kíváncsi vagyok a ti véleményetekre😙

illetve egy fontos(!!) kérdés; jelen, vagy múlt időbe írjak? őszintén, én nem tudom eldönteni, ezért is kérem a ti segítségeteket. vannak szituációk, amikor a jelen idő tűnik a legideálisabbnak, de akadnak olyan jelenetek is, amikor viszont a múlt időt látom jobbnak😩