𝙣𝙤𝙬 // 𝘤𝘩𝘢𝘯𝘨𝘭𝘪𝘹

3

- Oh, a tieid? - lepődtem meg elég látványosan, mikor megláttam, hogy Changbin az.
- Igen. Talán zavar? - lökte el magát a faltól, s egyenesen felém indult.
- Inkább fogalmazok úgy, hogy nem gondoltam volna, hogy egyszer Seo Changbin ruhái lesznek rajtam. - motyogtam inkább magamnak, mintsem neki.
- Igen? - ért elém vigyorogva. - Érezd magad kivételesnek. - kacsintott rám, mire éreztem, hogy az összes vérem az arcomba száguldott.
- Ugyan miért? - értetlenkedtem. - Hisz a ribancaidon is a te ruháid vannak esténként, nem? - néztem szemeibe.
- Talán esténként igen. De napközben semelyiken sincs. - tartotta a szemkontaktust.
- Holnapra visszahozom őket kimosva, ne aggódj. - tereltem a témát, úgy tűnik, elég bénán.
- Nem szükséges, tartsd meg. Nekem amúgy sincs rájuk szükségem, neked meg nincsen pénzed venni. - rántott vállat. Nem is zavart volna, hogy ezt mondta, de a hangsúlya tele volt tömény gúnnyal.
- Köszönöm. - erőltettem egy mosolyt magamra. Jobbnak láttam, ha azonnal elmegyek, mielőtt olyat mondtam volna, amit én is megbánok.
Szó nélkül kikerültem a fiút, majd az osztályterem felé vettem az irányt.

Beérve a terembe, egyből a táskám felé vettem az irányt, amibe belegyömöszöltem a nedves ruháimat.
- Nahát, rád szakadt hirtelen a bank? - röhögött fel az egyik osztálytársam. - Jó nagy váltás hirtelen. Az előbb még kinyúlt rongyokban voltál, most meg már márkás ruhákban. Loptad vagy mi? - röhögött tovább, ám mostmár a többi gyerekkel együtt, akik a teremben tartózkodtak.
- Kaptam őket. - zártam le ennyivel. A srácra pillantottam, aki éppen visszaszólni készült, de a beérkező tanár ebben sikeresen megakadályozta.
Kémia óra következett, amit ugyan szeretek, de most pont nem volt kedvem ehhez a tantárgyhoz. Changbin szavai annyira rosszul estek, hogy szerintem ez az egész napomat megbélyegezte.

Legyen már vége! - imádkoztam magamban vagy fél óráig. Imáimat valaki meghallhatta, mivel a tanár magyarázását a csengő fülsüketítő hangja szakította ketté. Még mielőtt befejezte volna az órát, természetesen adott egy írásbeli házi feladatot, amit ahogy elnéztem, csak én jegyzeteltem fel magamnak. Na mindegy.

Csendben pakoltam el a cuccaimat majd elővettem a szeretett könyvemet. Hála Istennek csend volt az addigra már kiüresedett teremben. Könyvemet kinyitva, olvasni kezdtem. Ezért szeretem, ha mindig nálam van. Ha nem tudok mit csinálni, csak előveszem, és falni kezdem a sorokat.
A lassan beszállingózó diákok zökkentettek ki a könyv nyújtotta világból. Ilyen gyorsan eltelt volna a szünet? - kérdeztem magamban.
- Sziasztok gyerekek. Kérek mindenkit, hogy vegyen elő egy lapot, osztályfőnöki óra lesz. - lépett be az ajtón az osztályfőnökünk, Mr. Jung. nem olyan idős, viszont annál szigorúbb ember. Vele nem érdemes ujjat húzni, de ezt már mindenki tudja. Ő az egyedüli tanár, akinek az óráján mindig csend van.
Szorgalmasan jegyzeteltem az elhangzott információkat. Csak a szokásos dolgokról volt szó; az osztály nagy része neveletlen, nem tanul. Szó volt még az eddigi átlagokról is, ahol ki voltam emelve a tanulmányi eredményem miatt. Nem tagadom, jól estek a dicsérő szavak a tanártól. Ritka, ha megdicsérnek.

Végtagjaimat kinyújtóztatva álltam fel a helyemről, az óra végeztével. Ráérősen pakoltam el minden cuccomat, hogy az ebédlőbe indulhassak.

Bambulva álltam sorba, hogy megkapjam az ehetőnek éppen nem mondható ételadagomat. Igazság szerint utálom ezt a menzát, de kénytelen vagyok elviselni, ha nem akarok éhen halni.
- Haladjál már, gyerek! - szólt rám a konyhásnő, mire feleszméltem bambulásomból.
- Elnézést.. - motyogtam alig hallhatóan, majd levettem egy kirakott levest és egy főételt. Hirtelen még a hányinger is elkapott a kinézetétől, de próbáltam magam türtőztetni.
Egy szabad helyet kezdtem el keresni a szemeimmel, amit hála istennek találtam is, az egyik sarokban. Rögtön az üres asztal felé kezdtem el venni az irányt, a tálcával egyensúlyozva. Viszont mielőtt sikeresen odaértem volna, Chan és a többi fiú már leültek. Na, remek!
Tanácstalanul néztem körbe az ebédlőben, de mindenhol tömött asztalok voltak, vagy baráti társaságok ültek.
- Nincs hova ülnöd? - szólalt meg mögülem egy ismeretlen hang, mire ijedtemben a tálcát is majdnem elejtettem.
- N-nincs. - mondtam félénken, szemeimmel pedig félig hátra sandítottam.
- Nem is lesz. - röhögött az ismeretlen fiú, közben pedig enyhén meglökött, de nekem ez is elég volt ahhoz, hogy a levesem kibillenjen a tányéromból, egyenesen egy személy cipőjére. Hatalmas szemekkel néztem magam elé, majd lassan, félve emeltem a tekintetem a leöntött cipő tulajdonosára, aki nem más volt, mint Minho.
- Eszednél vagy? - emelte fel a hangját.
- Bocsánat! - szabadkoztam, a tálcámat még mindig erősen fogva.
- Szerencsecsomag! Ez egy olyan cipő, ami neked sosem lesz. Mellesleg inkább dolgozz és ne Changbin ruháiban járkálj, csöves. - morogta orra alatt, aztán elviharzott mellettem. Szemeimet lesütve álltam egy helyben, de az emberek nevetése nem kerülte el a figyelmemet. Az arcom égett a szégyentől. Hogy lehet valaki ennyire bunkó?
Végül a sok frusztráló tekintet és az emberek beszólogatása miatt úgy döntöttem, hogy inkább nem tartózkodok ma többet az ebédlőben.
Tálcámat kezemben tartva, elindultam az üres osztályterembe. Talán itt rendesen megtudok majd ebédelni, egyedül.
Megkönnyebbültem, mikor láttam, hogy senki sem tartózkodik a helyiségben. Hátracsoszogtam a padomhoz, ahova letettem a menzát, majd leültem és csendben falatozni kezdtem. Szokásosan szar..
- Miért nem az ebédlőben vagy? - torpant meg értetlenkedve valaki, akinek nagyon ismerős volt a hangja. Felnéztem, és Hyunjin állt tőlem pár méterre.
- Nem szeretnék ott ebédelni. - szenteltem újra minden figyelmemet a kajára, amit igazából már csak turkáltam.
- Antiszociális. - nevetett fel, majd se szó, se beszéd; kiment a teremből.
Csak vállatvonva hagytam rá a dolgot. Már nem igazán veszem magamra ezeket..