A Pál utcai Lány [BEFEJEZETT]

Első Napom

Tegnap este nem húztam be a sötételőmet, így ahelyett, hogy hét órakor keltem volna az ébresztőm hangjára, már hatkor morcosan ültem fel az ágyamban, és átkoztam az éppen felkelő nap sugarait, amiért nem hagytak még egy órát aludni.

Miután felvettem a tegnap megkeresett öltözékemet, szemügyre vettem magamat a tükörben. Vörös hajam még fésülködés után is egy kicsit kuszán állt, kék szemeim pedig csillogtak az izgatottságtól. Vállat vontam, tudván, hogy ennél többet nem tudok kihozni magamból, kimentem a konyhába reggelizni, ha már aludni nem tudtam.

A konyha viszonylag már rendben volt, csak a tányérokat és egyebeket kellett tíz különböző dobozban keresni. Mikor beléptem az ajtaján, anya meglepődve nézett rám.

– Miért vagy már ébren? Mondtam, hogy elég lett volna hétkor kelned – kérdezte.

– Tegnap nem húztam be a sötételőt – legyintettem, hiszen az már megszokott volt tőlem, hogy elfelejtek valamit.

– Ideges vagy, ugye?

– Eltaláltad. Tudod, hogy nem igazán megy nekem ez a beilleszekdős dolog – válaszoltam, miközben az egyik dobozban kerestem tányért a gabonapehelyhez.

Hétkor már az ikertestvérem is előbotorkált a szobájából.

– Anna, tudod, örültem volna, ha kikapcsoltad volna az ébresztőd – morogta köszönés nélkül.

– Ígyis úgyis fel kellett volna kelned, úgyhogy nem értem a problémád – vontam vállat, miközben befejeztem a reggelimet, majd elindultam a fürdőszoba felé.

***

A suliba fél nyolckor indultunk el. Természetesen kocsival, mert anyának is ott kellett lennie az igazgatóiban. Utána neki még ott kellett maradnia aláírni valamit, így a testvéremmel azt az utasítást kaptuk az igazgatótól, hogy menjünk fel a harminchatos terembe.

– Te nem izgulsz? – kérdeztem Zsuzsit, miközben már felfelé sétáltunk az iskola lépcsőházában.

– Nem – vont vállat. – Ez csak egy osztály. Jövőre egy részük feltehetőleg már nem lesz itt. Úgyhogy nem látom értelmét annak, hogy idegeskedjek.

Ezután csendben folytattuk utunkat, és mikor felértünk az emeletre, az ajtók melletti kis táblákat kezdtem el figyelni, ugyanis ezeken voltak a termek számai. Így találtuk meg hamar a harminchatost és talán a hatalmas zaj miatt, amiből talán egy füttyszót is kihallottam.

Összenéztem a testvéremmel, majd lenyomtam a kilincset. Nos, bár azt mondta, hogy nem ideges, szerintem azzal ő se számolt, hogy az osztályban összesen három lány lesz.

Mikor benyitottunk, mindenki elcsendesedett, majd felénk pillantott. Azonban ellenben velem Zsuzsi továbbra se idegeskedett, hátra ment a három lányhoz, és leült at egyikőjük mellé, én meg továbbra is szerencsétlenül álldogáltam a küszöbön, mire az iker húgom a kezébe temette az arcát. Nem csodálom, ugyanis elég kínos volt. Végül leültem egy teljesen üres padba, miközben éreztem az osztálytársaim tekintetét magamon.

Miután megnyugtattam magam, hogy ennek is vége, elővettem egy füzetet, és a hátuljába körzővel egy virágot kezdtem rajzolni.

Mikor végeztem vele örömmel konstáltam, hogy elég jó lett.

– Szép rajz – szólalt meg a mögöttem ülő, mire összerezzentem és hátra fordultam.

– Köszönöm – mosolyodtam el.

– Nemecsek Ernő vagyok – mosolygott ő is.

– Kovács Anna – válaszoltam.

Ezután egész jól elbeszélgettünk. Elmagyarázta nekem, hogy itt leginkább vezetéknéven szólítják a másikat, amiből én természetesen nem kértem, mondván én megvagyok a keresztnevemmel. Meg ők nem igazán a telefonjukon lógnak, mint mondjuk az én osztálytársaim Győrben, hanem van egy közös helyük, meg ilyenek.

Körülbelül tíz perccel becsengő előtt megérkezett egy osztálytárunk, és bár nem annak a típusnak tűnt, aki könnyen meglepődik, mégis meghökkenve nézett rám.

– Bocsi, nem tudtam, hogy szabad-e ez a hely, ha esetleg baj, hátra ülhetek – mondtam gyorsan.

– Maradj csak nyugodtan. Csak elfelejtettem, hogy ma jönnek új osztálytársak – ült le mellém.

– Akkor jó – mosolyogtam. – Egyébként Kovács Anna vagyok.

– Boka János.

– Tudod, máris jobb padtársnak tűnsz, mint az előző. – Erre ő csak elmosolyodott.

Az első óránk történelem volt. Alapból szeretem a tantárgyat, csak a nyolcadikos tananyag eléggé unalmas. Azonban ennek ellenére szorgalmasan jegyzeteltem, egészen addig, amíg ki nem fogyott a tollam. Hiába kerestem egy másikat a tolltartómban, nem találtam. Végül a padtársam megszánt, és adott egyet.

– Köszi – suttogtam.

– Nincs mit – mondta halkan.

***

Óra után úgy döntöttem, lemegyek a büfébe, venni valami tízórait. Hívtam volna magammal Zsuzsit is, de ő szemlátomást elvolt az új barátaival.

Mikor egy szendviccsel a kezemben visszaértem a terembe, meglepődtem, ugyanis majdnem az összes fiú a padunk körül. Valamiről nagyon elmélyülten beszélhettek, de amint a közelükbe értem, elhallgattak, és visszamentek a helyükre. Én ezzel mit sem törődve leültem a helyemre, és neki láttam elfogyasztani a szendvicsemet.

– Anna, mondd csak, ráérsz délután? – kérdezte mögülem Nemecsek.

– Öhm... Persze. Miért?

– Az előbb megszavaztuk a többiekkel, hogy suli után megmutatnánk neked a grundot. Meg ha szeretnéd, be is vennénk.

– Tényleg? Köszi – mosolyogtam.

– Akkor majd utolsó óra után – mondta Boka.