A Pál utcai Lány [BEFEJEZETT]

A Látogatás

Bocsánat, de az egyik előző fejezetben végeztem néhány változtatás, ugyanis tegnap anyukám jó ötletet adott. Azért olvassátok szeretettel, és bocsi, ha a Háború-val megríkattalak titeket.

Néhány nappal később, szombaton Bokával úgy döntöttünk, hogy végre meglátogatjuk Ernőt. Ajándék gyanánt kiszedtem a füzetből a rajzot, és kis üzenetet is írtam rá:

Kapitány társamnak. Gyógyulj hamar!

A rangját meglepetésnek szántuk, mert ugyan már a háború után elő lett léptetve, a betegsége miatt nem tudtuk közölni vele.

Délelőtt végül elindultunk a kis sárga ház felé. Az út nem volt hosszú.

Mikor kopogtunk, Ernő anyukája nyitott ajtót. Mikor meglátott minket, elmosolyodott.

– Bejöhetünk? – kérdeztem.

– Persze, gyertek.

– Hogy van? – tudakolta Boka.

– Sokkal jobban.

Ezután elkísért Ernő szobájához és hagyta, hogy beszélgessünk.

– Azt hittem, már el se jöttök – mondta a barátunk.

– Kedves, hogy ezt gondoltad – nevettem. – Egyébként hoztunk neked valamit – mondtam, és előhúztam a zsebemből a rajzot.

Mikor széthajtogatta értetlenkedve nézett rám.

– De nem vagyunk kapitányok – jegyezte meg.

– Azok vagytok – mondta Boka. – Elő lettetek léptetve – mosolygott. – Egyébként én is adni szeretnék valamit. – mondta és elővette a zsebéből a kék csíkos üveggolyót.

– Ezt hogy szerezted vissza? – csodálkozott Nemecsek.

– Mielőtt idejöttünk volna, elmentem a grundra, és ott adta a kezembe Áts Feri. Akit mellesleg leváltottak.

– Miért?

– Mert a csata utáni gyűlésükön nem volt ott. Másnap elment a Füvészkertbe, de egy nagy veszekedés után az idősebb Pásztor lett a vezér, viszont az őr megelégelte a zajt és kitiltotta őket.

– Azta... – csodálkozott Nemecsek.

– Mikor jöhetsz legközelebb suliba? – kérdeztem.

– Talán csütörtökön.

– Akkor aznap kimegyünk a grundra és minden olyan lesz, mint régen.

– Kolnayék még mindig utálnak?

– Nem utáltak, és úgy ígérték, hogy nem soká jönnek, hoznak egy díszokiratot, amiben bocsánatot kérnek – öleltem meg.

– Tényleg?

– Igen.

***

Még beszélgettünk egy fél órát, mikor végre megérkezett a gittegylet minden tagja. Mikor beléptek a szobába, Ernő végre igazán vidám lett.

– Nézd... – kezdte Weisz. – Sajnáljuk, hogy ilyen gorombaságot csináltunk.

– Semmi baj. Megbocsájtok.

Miután a fiúk kezet fogtak, beszélgetni kezdtünk az elmúlt időről. Jobban mondva engem faggattak, hogy milyen itt Pesten.

– Szeretem ezt a helyet. Titeket is bírlak. Kivéve mikor nyakon kell csapjalak néhányótokat – nevettem. – De ti vagytok a legjobb osztálytársak, akiket kívánhatnék.

***

Másnap délelőtt Boka betartotta ama igéretét, miszerint szét csap a gittegylet tagjai közt, még akkor is, ha már bocsánatot kértek. Ezt nekem nem volt kedvem végig hallgatni, így lesétáltam a Duna-partra. Leültem a Cipők műemlék mellé, és csak néztem a folyót, ahogy rásüt a napfény.

– Zsuzsi? – hallottam egy ismeretlen hangot a hátam mögül.

– Nem. Én Anna vagyok – fordultam meg. Az idősebb Pásztort nehéz volt megismerni a vörös inge nélkül.

– Most, hogy mondod, tényleg észrevehető egy apró különbség – mosolyodott el féloldalasan.

– Azt hiszem most először találkozunk először. Mármint úgy, hogy világos van. – mondtam, és a tekintetemmel követtem, ahogy leül mellém.

– Igen. Egyébként Pásztor Márk vagyok(ha már Molnár Ferenc nem talált ki neki keresztnevet).

– Kovács Anna – mosolyogtam.

– Még nem is gratuláltam a Füvészkertben történt pofonokért – nevetett.

– Köszi. Egyébként... Sajnálom, hogy ki lettetek tiltva onnan.

– Nincs baj. Ez van, el kell fogadni – vont vállat.

Végül hosszú ideig beszélgettünk, és én kimondottan élveztem.

Fél háromkor azonban jött egy üzenetem, miszerint indulnom kell a grundra.

– Figyelj, bocsánat, de mennem kell. Már várnak – álltam fel a műemlék mellől.

– Elkísérjelek? Ilyenkor elég bonyolult eljutni a grundig.

– Ha nincs más dolog – vontam vállat.