Út a 0 felé

2. nap: FAST

Lehúzom az utolsó pohár teát. Hányadik is volt ez? Talán a 8. Éhes vagyok, fáj a gyomrom, és az egész testemben érzem azt a fura bizsergető érzést, amit mindig szoktam ha nem eszek egy ideig (veletek is van ilyen?).

Azt hiszem a gyomrom kitalálta, hogy igazán megutáltatja magát velem. Vagy csak segítségért kiáltozik a fekete kávé után, nem is tudom. Mindenesetre nagyon, nagyon fura hangokat ad ki, amit már nem is neveznék korgásnak. 

Tényleg nincsenek véletlenek. Ma mégse megyek dolgozni, így a 48 óra fast simán meglesz, reggel pedig 59,7 kg voltam. Igaz, ez még mind csak víz, de nem bánom. Tetszik, hogy megint lapos a hasam, azonban a hájréteg ami rajta van viszolygással tölt el. Undorodom magamtól. Olyan rohadtul szerencsétlen alkattal áldott meg a sors, hogy először combra, aztán derékra hízok. Ráadásul nagyon széles a csípőm, ami nem segít a kinézetemben. Amit a legjobban utálok talán, az a csípőcsontom. 67 kg-val is kiállt.  

Tegnap az edzésből nem lett sajnos semmi, tíz órakor már olyan fáradt voltam, hogy szinte bezuhantam az ágyba. Fáradt... jó vicc, egész nap nem csináltál semmi fárasztót te szerencsétlenség!

Délelőtt elmaradt egy csomó órám, mikor fellépcsőzte a harmadikra, rosszul lettem. Olyan érzés volt, mintha ki akarna ugrani a szívem,  és elkezdett fájni a fejem is, ami azóta se múlt el. A padból felállva vissza kellett ülnöm, mert elfeledkeztem róla: nem az a lány vagyok, aki annak idején a 3. nap fast alatt is simán lenyomott egy órás intenzív edzést (ezt azóta se értem, hogyan csináltam). 

Lefekszek az ágyra, és szédelegve becsukom a szemem. Nem múlik el. Elképzelem, ahogy kivillan a lapos hasam a crop top-ból, ahogy azon sopánkodnak a többiek a suliba, hogy mennyit fogytam. A megdöbbent arcokra, mikor szeptemberben visszamegyek. Az előnyös bikinis képekre. A gyönyörű hézagra a lábaim között, a csodálatos ruhákra, amiket felvehetek.   Nem gondolhatok a hajhullásra, nem gondolhatok a folyamatos fázásra, nem gondolhatok a fájdalmakra, nem nem nem. Nem.    

Túl kövér vagyok, ana pedig réges-régen elhagyott, így csak magamra számíthatok.