Út a 0 felé

Emlékek

Rengteg blogom volt már. Tizenhárom voltam amikor elkezdődött ez az egész, én pedig mindig is szerettem írni, így természetes, hogy megosztottam másokkal a gondolataim. Nem is tudom, hogy örüljek, vagy pedig sajnáljam, hogy egy kivételével mindet töröltem... 

Mint ahogy azt előzőleg írtam, gondolkozom egy új sztori elkezdésén, ami igazi könyv stílusú lenne, szóval megnyitottam azt a bizonyos megmaradt bologot. Még el se kezdtem a bejegyzések olvasását, de könybelábadt a szemem. Egyszerűen csak elkap a sírás, ahányszor viszagondolok az egészre. Mennyi kín, mennyi szenvedés. Mennyi elvesztegetett idő, kihagyott programok és étkezések, sírás, vagdosás, hányás, hazugság. Gyűlölöm ezt az egészet. Ana még egy barátnőm életét is elvette. Ez nem játék, ez egy haláltánc. Mégis miért kanyarodok vissza újra és újra? Egyszerűen nem tudom megérteni. Ő pedig megölte magát. Talán ha jobban eröltetem hogy beszéljünk, észreveszem mekkora a baj. Együtt keztük ezt az egészet, Ő pedig már nincs. HOGY TEHETTE?! 

Három bejegyzésig jutottam. Egyszerűen nem bírom olvasni őket. Képtelen vagyok rá. Akkora stresszt, megfelelési kényszert és féjdalmat hoznak felszínre, hogy nem megy. Nem is értem. 

Meghazudtolom magam. Holnap mit kellene ennem? Ma mennyire sok volt a kaja amit magamba tömtem? (Reggel egy szendvics hárombegyede, napközben egy tábla oreós csoki 1 szelet kivételével, evédre kb 3 kanál főtt krumpli egy kis üörkölt szaftal, vacsira jópár sajtos pogi és egy kistál eper) Nem vagyok hajlandó kiszámolni, nem akarok belegondolni, hogy már megint mennyire sok. Elképzelem, hogy holnap reggel lemegyek, és a szokásos fekete kávém mellé nem eszek semmit. Ez így még működhet is, pláne ha nem jelenek meg a konyhában 10-nél előbb. Nehéz a nagycsaládban, jelenleg nyolcan vagyunk egy házban a karantén miatt, így mindig van valaki a konyhában, aki látja ha nem eszik az ember lánya. 

Ha viszont nem reggelizek, akkor ebédelni muszály lesz. Mit? Mennyit? MIT? Megőrülök. Nem akarok erre gondolni, de minél inkábbpróbálom kizárni a fejemből a témát, annál hangosabban visítanak a gondolataim. "Kövér vagy!" "NE. EGYÉL!" "UNDORÍTÓ" "SOHA NEM TUDSZ LEFOGYNI!" "CSŐDTÖMEG" "MÉG EBBE SE VAGY JÓ!" Annyira elegem van. Miért jönnek vissza?