Jegyzetek egy elveszettnek

tea

tavaszi szélviharok között
csökött fatönkön üldögélek.
nem tudom ki jár erre,
s kit hoz majd erre a lélek.
zivatarok múltán édesebb a méz
és a citrom sem csíp az utolsó
korty melege után,
amit én azon a borongós
téli éjszakán
ittam teljes melegében.
most is emlékszem rá,
ott is gondolkoztam,
abban a pillanatban,
azon az éjszakán.
nem ülsz mellettem, de a tea
gőzölgő nyugalma megmaradt,
vigyáz rám a hajlongó fák alatt.
tombolnak és őrjöngenek,
ő véd és oltalmaz.
ebben az udvarban
engem senki ne féltsen.
bár csak én vagyok és önmagam,
nem kértem mást,
csak had emlékezzek még
és élhessem újra azt az éjszakát,
hogy mindenkit láthassak,
aki számít és szeret,
mert ennél több nekem nem kell.
a szél nem csendesül.
és még mindig ott ülök.
az ital már nem meleg;
azért még szorongatom a bögrét
és senki nem jár arra, hogy megkérdezze, honnan jött
és kitől kapott; vagy hogy
mit is ér az az egy dolog,
ami támaszt nyújt az udvaron.