Jegyzetek egy elveszettnek

path

Ma már azért sokadszorra járom
azt az utat, amit még a nyáron
apáék tisztítottak meg.

A csalán a térdemig növöget,
de mégsem tenném meg a köröket,
hogy lassabban jussak haza.

Tóváros, általános iskola,
s kerítéssel körülvett óvoda,
ami persze kék, mint az ég.

Mert erre nem jártam azelőtt még.
Csak " egy kis rövidítést keresnék",
gondoltam, és találtam.

Jobbra, sorban temérdek platánfa.
Tudom, mert sokszor jártam már arra,
hogy ne lásson bánat, bú.

Balatoni, aluljáró, vasút,
aluljáró, mögötte egy kis út.
Azt mondanám, nézzük meg,

de egyedül vágok neki; rétnek
-kicsit- dimbes-dombos elejében
az ösvény tovább vezet.

Veszprémi vasút vonul mellette:
hangos és mondhatni nem szeretem,
így reménykedem, hogy a

kis zöldecske természet megvéd majd.
Híd, kaszáló, megint ezek, s nádas.
A természet gyönyörű

példája az, amit látok. Nőtt fű,
de milyen! Rozsdabarna mint a tűz,
ami elpusztította.

Gyékény, zsenge zsurló, üszkös fa.
Már nem parázslik ugyan, azonban
mindenre -is- emlékszik.

Napsugaras virágok, Borszéki;
ami utca, de már főútnak hiszik.
Tegnap majd elütöttek.

Így értem haza nagyrészt egészben.
A zeném még szól és énekelem,
de vadrózsa, kismacska

itthon vagyok.

09/15/20