Jegyzetek egy elveszettnek

night

  Hogy mondják ezt? Este, hajnal vagy reggel -, de semmiképp sem délután - fél három van.

Sajnos amióta az estéim hosszúra nyúlnak, az éjszakáim pedig addig tartanak, amíg a szemeim maguktól csukódnak, nem tudok beszélni.

Valójában, s valahogy nem így lenne.

Beszélni azt rengeteget tudnék bármely este: a fáradtság minden mámoros gondolatomat kimondat velem, így köszöngetnek be a vallomások az alkoholtól bátor barátoktól a kínos lelki elemzések mellé.

Innen egy óra gyalogút, de még hallom a fesztivál utolsó basszusait. Belekúsznak a fejembe és előhozzák az utolsó koncert színes fényeit.
Az ugráló emberektől dübörgő padlózatot, a párás bőrömet.
A zuhogó eső illatát a boldog énekszó mellett.

Csak becsuktam a szemem és éreztem. Szívtam magamba a boldogságot.

Abban a pillanatban legmagasabb az eufórikus érzés, mikor már minden lecsendesülni tűnik, majd a színpad előtt állva meghallom az ismerős basszusgitárt és a dob fülbemászó ritmusát.

A fül már mit ér, a ritmust átveszi a láb és egyre felszabadultabbul követi minden egyes porcikám az érzést, mi szerint nekem itt a helyem és nem máshol.

A vihar elcsendesül, a zenészek a harmadik vissza után átadják a helyüket és mint győzedelmes spártaiak levonulnak a színpadról.

Mi csak egymás kezét fogva sétálunk a fesztiválról haza az eső permetében.

Megbízom ebben az erős kézben, s megbízom ebben a hangban ami velem énekel. Néhol néhol elsieti vagy elcsúszunk, de együtt éneklünk.

Még látom az utolsó búcsúmosolyokat és visszatérek a valóság egy későbbi részére.

A szemeim már csukódnak; az adja fel utoljára.
Kezeim már óvatosak; lassan írnak.
Az idő halad; már három óra.
Légzésem lomha, torkom rekedt; ideje aludni.