Jegyzetek egy elveszettnek

művészbejárónál

A színdarab első felvonása után mentem ki az épület mellé. Úgy gondoltam, odamegyek és ott várok.

A padot már színészek foglalták, én pedig nem voltam olyan vakmerő, illetve hülye, hogy bemenjek egy teljesen idegen társaságba. Legalábbis ők nem ismertek engem.

És akkor valaki most megkérdezi: de hát nem azért mész oda, hogy találkozz velük?
Nem. Nem autogramot, vagy képet kérni indultam a bejárathoz...
Aki ilyet gondolna rólam, ő valószínűleg nem ismer.

És bevallom, ez eléggé rosszul hangzott.
Első hallásra azt mondanám magamról, hogy ő, bizony, ő az az ember aki nem akarja lealacsonyítani magát.

Nem, rosszul gondolod! Elsőre vonsz le következtetést! Te, te nem ismersz engem!

Pedig én jól ismerlek. Amikor hellyel kínáltak, akkor sem ültél le. Persze akkor úgy gondoltad, a szüleidtől tanult udvariasság miatt utasítod el. De miért is lett volna igen nagy fájdalom, hogy leülsz egy padra? Én tudom! Mert akkor ott, abban a pillanatban te akartál feljebb állni.

És tényleg rossz következtetés. Csak talán féltem. Féltem a farkasoktól, akikről azt hittem, hogy nem félhetek. Mert ők számomra nagyok voltak. Egészen városméretűek.

Pedig utólag belegondolva milyen jó lett volna, ha odaülök közéjük... Sokkal kellemesebb. Biztonságban éreztem volna magam.

De akkor mégis arra gondoltam, hogy egyedül maradok. De talán pont azért maradtam egyedül. És ő azért hagyott volna...

Mert képes olyanra, amit én félek.  És ezért tisztelem őt. Ezért mentem...

Valóban nem azért, mert ott voltak, akiket azelőtt a színpadon láttam. Nem is számítottam rájuk. Sőt, miattuk hagytam volna a fenébe.
Csak akkor nem, ha ő is ott volt. Ő volt a menedékem. De ő nem tudta. És nem is kellett.

Szóval természetesen, modoromból fakadóan elmenekültem.
Hát persze, egy újabb dolog amiért én, én vagyok és ő, pedig ő maga.

És bárcsak ne tettem volna.