Jegyzetek egy elveszettnek

fairies

Egy másik nap a réten találta magát.

Az a tipikus, ahol zsenge zöld fű nő és körülötte terebélyes fák.
A friss szellő simogatta a fák leveleit csakúgy, mint a nap sugarai fiatal arcát.

Mellette ében hajú fiú feküdt és úgy szívta magába a nap melegét, mint soha addig. Hosszú lábain rövid vászon nadrág - éppen megkötve a csípőjén - lógott és a kávészín pólót egyértelműen nem az ő mellkasára szabták.
Kereste a cipőjét, de hozzá hasonlóan az intések ellenére nem horda magával.
Szemeit lehunyva élvezte a pajkos szellő cirógatását és ahogy nyugalma szétáradt mindkettőjükbe, tapintani lehetett a boldogságot, sőt egészen az illatát is érezhették.

Madarak éneke zengte és hirdette ezt a boldogságot, ami a soha el nem múló, hallhatatlan öröm.

A fiú mellkasa egyenletesen süllyedt és emelkedett. Szinte már olyan lassan, hogy vélni lehetett, alszik.

Aludt is volna, ha ő meg nem fogja egy arcába lógó fekete tincsét majd morzsolgatni kezdi. Az ében fiú lassan emelte meg pilláit és ahogy a lényére tekintett, egyáltalán nem lepődött meg.
Valami szétáradó csodálat fogta el, hiszen a feje fölé egy már tejes kávé barna hajú lány hajolt kecses ujjait az arcára helyezve.
Haja alig volt hosszabb a fiúénál, de a szél annál rakoncátlanabbanul kapott bele és játszadozott el a fényes tincsekkel.

Ezért aztán úgy gondolta, valami összhang lehetett a lány és a természet között. Hiszen amint az elragadóan felhúzta a szájának egyik sarkát, úgy kezdett el fényesebben ragyogni a nap és dalolni a rét.

Barna tekintete mélyen magába szívta a fiúét és ez a teremtmény teljes ártatlansággal ült ott, mintha csak őneki adták volna a rétet.

01/31/20