Jegyzetek egy elveszettnek

flicker

Az különpróba hétvégéje különleges élmény volt számomra. Vonakodva álltam neki és kicsit aggódtam, hogy mennyi plusz dologgal jövök ki belőle, de ez a kételkedés szombat közepére egészen elapadt.

Lehet csak éppen éledezem a több hónapos kiégettség okozta bénaságból - nekem úgy tűnik minden olyan esemény, amelynél önmagam lehetek, egy hihetetlen magas pontnak élek meg. Nincs gondom ezekkel a pillanatokkal, mert ki ne szeretné az általuk keltett jó érzéseket, viszont ódzkodom az erős érzelmektől, hiszen úgy látom utána sokkal könnyebb szomorúan visszaesni.
Nem is maga a szomorú pontok a kritikus tényezők, hanem az, hogy nehezen dolgozom fel az általános melankólikus helyzetekbe való visszatérést.

Azt érzem, sokkal bonyolultabb számomra a szemem előtt tartani minden jót, amit eddig átéltem. Így bár még érzem a hétvége érzelmeinek pislákolását, egyre jobban földelem el magamban azokat.
Pedig olyan jó volt csak aggódás nélkül jegyzetelni, magamba szívnom a tudást, vagy beszélgetni másokkal nem azt érezve, hogy nincs erőm figyelni rájuk. Kellemes érzésekkel töltött el pedig, mikor dicséretet kaptam.

Talán soha azelőtt nem éreztem magam ilyen jól dicsérő szavaktól. Nem számítottam rá, nem is vártam el és csak úgy telibe beletalált a szívembe. Ilyenkor nehéz is viszonozni ezeket az érzéseket, ha még olyan viszonyban sem vagy az adójával, hogy a személyes véleményed megoszd vele vagy általános beszélgetést kezdeményezz.
Semmiképp nem vittem volna fura irányba és sajnálatos módon annyira meg voltam illetődve, hogy egyszerű szívből jövő köszönömöt sem mondhattam.

Nem is várható el egy embertől, aki a szíve legmélyén temérdek mennyiségű biztos szeretetre vágyik, hogy ilyenkor ne puhuljon meg kissé. Valahogy ösztönből keresi már azokat, akik ezt nyújthatják és ilyenkor kell látnom hogyan is viselkedek valójában emberek között. Így előzhetem meg a felesleges önismeret hiányából fakadó szorongást az erős érzelmek okán.

Most például örömkönnyek halmoztak el, mikor meglátogattam a legutóbbi profilképem. Bár elmond valamit a társadalmunkról, mikor már egy szív reakciótól erős érzelmek szabadulhatnak fel, én azért bevallom velem is ez történt.

Ugyanis történetesen a személy aki ezt tette az én képemnél, a hétvégi jótevőm volt. És maga a tetszésnél kicsit (tényleg csak kicsit) több érzelmet vagy személyességet mutató emotikon, a saját idézetem, illetve a kép készítése óta eltelt idő viszontagságai összekombinálták egymást. Ez váltotta ki belőlem az érzések és gondolatok kitörését, így kezdtem el sírni boldogságomban.
Drága kisgyermek belsőm ragyog attól, mennyivel könnyebb így élnie. Bár nem támogat másképp senki, magamra jobban oda tudok figyelni. Ezáltal könnyebben meglátom vagy megkapom az apró boldogságforrások lehetőségét.

Így hát köszönöm a lehetőségüket. Nehéz és rögös út amit járok, de vannak kilátások és ez a legfontosabb.

"ott érzed igazàn, hogy kell a jó öreg remény."

2022/11/20 22:45