A központban soha sem esett normális eső. Az óriási gyárak szürke kéményei keményen befolyásolták az időjárást, savas esőzéseket létrehozva. A nemrég még gyönyörű szobrászati alkotásokkal díszített zöld terek most szürkén kongtak. A lakosok már hozzászoktak, hogy esernyőjük nélkül egy tapodtat sem mennek.
Májusi nap lévén aznap is esett az eső időnként. J., mikor elindult otthonról, majd elfelejtette az esernyőjét, azonban mikor kilépett a kapun és orrát megcsapta a savaseső jellegzetes szaga. Visszalépett gyorsan, majd sietett a vonatra, nehogy lekésse. Az iskolai út már monoton volt. Az utasok szürke és fekete ballonkabátokban ültek bóbiskolva a bőr üléseken. J. maga is egy, már-már feketére húzó sötétkék, műanyagos esőkabátban indult el otthonról a savasesőre való tekintettel. Hosszú percek teltek el, mire odaért az iskolához, de J. már megszokta. Az iskola hetedik emeletére való lépcsőút a fárasztó és fájdalmas volt, de J. már megszokta. A folyosó szürke falai tompán csillogtak reggel fél nyolckor, de J. már megszokta. Az osztályterem ajtaja olyan keservesen nyikordult, de J. már megszokta.
Mikor belépett a terembe, egy pillanatra megállt az idő. Az ő padja mellett egy élénkbordó vászonkabátos lány ült le éppen abban a pillanatban. Amikor a kabátot levetette, egy kék-fehér csíkos kardigán bukkant elő. Hosszú barna haja befonva lengett hátán, szemei zölden világítottak.
J. csak állt ott földbe gyökerezett lábakkal. Még életében nem látott ilyen szép színeket. Beült a padba még mindig csodálkozva az árnyalatok változatosságán, és kikészítette a tankönyveket az órára.
Félve felpillantott és észrevette, hogy a lány őt figyeli. Megszólította J-t selymes, csendes hangján:
-Szia! Mi a neved?
J. Szíve dobogni kezdett.
