Lore (Szünetel)

3. Fejezet

Arra keltem hogy mozog az ágyam és szokatlanul kényelmetlen is. Az álom és az ébrenlét határán voltam ahol minden akaratommal próbáltam is megragadni, mert a kényelmetlenné vált ágyam ellenére a tudatalattim pontosan tudta hogy akkor járok a legjobban ha ott maradok. Legalább még egy kicsikét.

Viszont egy hatalmas zöttyenésre kipattant a szemem és minden emlékem vissza tódult az agyamba, viszont arról fogalmam se volt hogy hol vagyok. Zavarodottan néztem körbe a picinyke fa valamiben amiben eddig féloldalasan feküdtem a padon. Egy perc is eltelt mire felfogtam a dülöngélésem, a kerék kattogó, a paták ütemesen mozgó hangjának és a ló fújtatásának okát. Egy kocsiban ültem, és Meddiona felé tartottam. Egy függönnyel eltakart aprócska ablakot is felfedeztem, amin bátortalanul ki is lestem. Pár Meddix katonát pillantottam meg akik eléggé elvoltak foglalva egymással, így gyorsan vissza bújtam a kocsiba és hátra dőltem.

Vajon mióta lehettem kiütve? A rekord amit Eryx eddig elért nálam az egy teljes hét volt, de most nem telhetett el annyi mert még Nebouxe-ban voltunk a rengetek örökzöld szerint. Nagyon utáltam a képességét, ahogy apánknak és Marcelnek is.

Marcel... nem tudtam tőle elbúcsúzni. Összefacsarodott a szívem, hisz kitudja mikor látom majd őt legközelebb.

A királyi családban évezredek, sőt talán évmilliók óta öröklődik ez az erő, vagy inkább a köd mindenkit ugyan azzal áld meg nálunk. Az erőknek is van besorolása. Első körben vannak a fehér természetűek, a sötétek és a Szentek.

A fehérek általában kellemesek, mint például megtudsz vele nyugtatni valakit vagy akár gyógyításra is lehet némelyiket használni. A sötétek meg általában fájdalommal járnak, néha halállal. A szentekkel meg a papok és a papnők rendelkeznek. Ezen belül is vannak fajták, de azok csak ezeknek a lebontásai.

A királyi családban egy „kínszabaditó" nevű száll apáról fiára. Ezt az erőt engedte rám Eryx...

Sóhajtva töröltem ki a szememből a könnyeket és a mozdulat közben levertem egy kis fadobozt a földre.

Erről pedig meg is feledkeztem. Felvettem a földről a fecsegőt és magam mellé tettem. Ezen keresztül kell majd mindent jelentenem apáméknak. A fecsegő egy egyszerű, köddel megáldott szerkezet amibe ha belehelyezel egy levelet akkor a fecsegő másik felével rendelkezőnél megjelenik.

Hirtelen rándulást éreztem és tudtam hogy megállt a kocsi. Mozgolódás hangjait hallottam és halk idegen nyelven való dörmögést. A katonák nevetése abba maradt és valaki a kocsim felé vette az utat a csizmák kopogása alapján. Nem mertem kinézni az ablakon és egy pillanatra az is megfordult a fejemben hogy eljátszom még mindig alszom, de a gyomrom fájdalmasan kordút egyet. Kiegyenesedtem és vártam hogy a felém tartó személy kinyissa kérdés nélkül az ajtómat, de meglepetésemre először bekopogott.

- Kinyithatom az ajtót? - a mély simogató hangot egyből felismertem. Sóhajtás kíséretében válaszoltam.

- Igen ki. - válaszoltam és én magam is meglepődtem hogy mennyire rekedtes a hangom, valószínűleg a sok sikoltozástól. A kis faajtó, nyikorogva nyílt ki és megláttam Raident, aki feszült tekintettel nézett rám. Most egy laza ing volt csak rajta, felette meg egy kevésbé szépen kidolgozott páncél, ami csak a mellkasát és a hasát védte. A bőnadrágja és bőrcsizmája mellett a gyönyörűen kidolgozott acél kardja érdekes kontrasztot alkotott.

- Jól van? - szemében aggodalom csillant, de elfedte a bosszúság. Érdekes volt hogy milyen könnyű a tekintetéből és az arcából kiolvasni mindent, főleg hogy tudtam az enyémből lehetetlen ha úgy akartam.